Amikor a látvány elvisz – Székely Ákos vizuálja a Platon Karataev albumához
A Platon Karataev különleges jelenlétet igényel, zenéik legalábbis engem mindig erre invitáltak: valamilyen belső utazásra. A negyedik nagylemezükhöz készült vizuál bemutatóján pontosan erről győződhettem meg, egy rendhagyó vetítéssel egybekötött esemény után Balla Gergellyel és Czakó-Kuraly Sebestyénnel dalszerzőkkel, valamint Székely Ákossal média designerrel beszélgettünk a közös munkáról, vizuális nyelvezetről, és arról, hogy milyen is az, amikor egy audiovizuális kollaborációban sikerül megütni a közös hangot.
A Magyar Zene Háza hangdómjában bemutatott videoklip túlzás nélkül egy alternatív utazás. Bizarr terekben, misztikus tárgyak és szimbolikus elemek között hallgathattam végig a Platon Karataev legújabb albumának négy számát. A lemez mellé készült képi kíséret kifejezetten a dóm terébe lett megálmodva – a konvencionálistól igencsak eltérő szemlélettel, egy nem szokványos narratívát kínálva. Ennek a komplex audiovizuális világnak a megálmodója volt Székely Ákos a MOME harmadéves Média design szakos hallgatója.
„Tavaly júliusban kerestek meg a srácok azzal, hogy két projektet rám bíznának. Augusztusban kezdtem el, januártól mostanáig csak ezzel foglalkoztam, az egyetemet is passziváltam. Nagy élmény volt, azzal együtt szerettem csinálni, hogy borzasztóan féltem tőle az elején.”
A zenekar a kezdetektől nagy hangsúlyt fektet arra, hogy milyen vizuális tartalmakkal kíséri dalait, alkotói hitvallásukat firtató kérdések kapcsán is gyakran felmerül az összművészeti szemlélet. A Napkötöző vizuálja is egy megfontolt, hosszas alkotófolyamat eredménye – mesélt a részletekről Gergő.
„Fontos számunkra, hogy mint a szimbólumok terén, az alkotói folyamatban is közös nyelvet beszéljünk. Az Ákossal való munka egy szerencsés egymásra találás. Azt szoktam mondani dal és szöveg kapcsán, hogy egymásnak dőlő oszlopok: a zenénk instrumentálisan, a szöveg pedig versként nem állja meg a helyét, egymásnak dőlve tudnak igazán hatni. Azt érzem, hogy a dalok és a vizualitás terén is ugyanez történt.”
A zenekar negyedik – és egyben második magyar nyelvű – nagylemeze a korábbi Partért Kiáltó gyűjtemény stílusát folytatja, de a grandiózus audiovizuális bemutató új fejezetet nyitott a zenekar életében. A kupolatérben egy olyan mozgóképes univerzum tárult elém, amely egyszerűen magába szippantott, enigmatikus terekben sodródtunk együtt. Mint utóbb kiderült, pontosan ez is volt Ákos alkotói víziója.
„A dinamika megteremtésének a vágya már az elején egyértelmű volt. Mindig is azt gondoltam a Platonról, hogy a zenéjükben van egyfajta haladás, mozgás. Úgy éreztem, ez a megoldás arra, hogy az auditív elemeket vizuálisan is megmutassuk.”
A dalok egy központi szimbólum köré épülnek, az előző albumot a víz motívuma határozta meg, most pedig a nap kerül középpontba. Habár minden vizuálban valamilyen módon megjelenik egy-egy szófordulatra, dalszövegrészletre rímelő képi utalás, a látvány mégsem konkrét narratívát kínál, sokkal inkább egy atmoszférát teremt – néhol ráadásul egészen meglepőket. Gergőnek legalábbis sikerült néhány alkalommal rácsodálkoznia egy-egy váratlan alkotói húzásra.
„Külön tetszett, hogy Ákos egyedi ízt, frissességet hozott. Ha valaki másfél éve azt mondta volna nekem, hogy egy vizuális anyagunkban mosógépek lesznek, akkor biztos azt mondtam volna, hogy teljesen kizárt. Végül a szakrális és profán izgalmas ütköztetése lett, a vizuál valahogy tovább emelte a zenét.”
A hétköznapokban talán észre se vesszük, de a valóságból folyton egysíkú felületekre fordítjuk tekintetünket. Képernyőkön szemlélünk alternatív valóságokat, szinte alapvetéssé, hétköznapi rutinná vált a „dimenzióváltás”, éppen ezért is volt érdekes megtapasztalni, hogy kijelzők hiányában milyen hatással tudnak bírni kvázi ugyanazok a digitális gesztusok, mint a képernyőkön. Sok egyéb mellett ez a kérdéskör, a sík és tér összefüggése is foglalkoztatta Ákost a tervezés során.
„Egy gesztus képernyőn nem biztos, hogy akkorát üt, mint egy ilyen kupolatérben, ahol már egy sima kameramozgás is erős tud lenni. Ugyanakkor bárhova lehet tekinteni, ezért mindenhol olyan dolognak kell történnie, ami megfogja a néző figyelmét. Technikai értelemben ez egy plusz kihívást jelentett, hogy a megfelelő torzítással és minél gyorsabban ki tudjak hozni körpanorámás képeket az általam használt szoftverből.”
A Napkötőző zenei megközelítése és Ákos látványa egy olyan audiovizuális összeérés, melyre ritkán látunk ilyen jól működő példát. Nem egyszerű feladat zenét, szöveget és képet egy tető alá hozni – beszélgetésünk során Sebestyén is kitért ennek a nehézségére.
„Ha egy olyan dalról van szó, amelynek az ötletét én hozom a Platonba, akkor már-már társítok egy képi világot hozzá. Megy egy mozi a fejemben, miközben a dallal foglalkozom. Gergő szövege behoz egy új képi világot, vagy hozzátesz az enyémhez, amikor klip vagy vizuál készül, akkor az is hoz egy harmadik világot. Számomra nagy élmény, hogy Ákos tényleg egy belakható világot tett hozzá. Megfigyeltem, zenélés közben már ebbe a világba képzelem magam.”
A hangdóm vásznát babzsákból szemlélve bárki bejárhatta ezeket a teremtett tereket, ahol egy virtuális valóság játékos élménye és egy lelki utazás mélysége találkozott. Templombelsők és panelszerű épületek, profán és szakrális alkotórészek egyvelege – valóban különleges egymásra találás, nemcsak alkotók, hanem utólag szemlélve, nézők és alkotók között is.
// /
A vetítést legközelebb április 18-án lehet megtekinteni a Magyar Zene Háza Dome-Live programsorozatának keretein belül, további információt ITT találtok
Fotó: Sípos József
