Amikor a TikTok-generáció egyetemre megy – Interjú Erhardt Miklóssal
Mitől más a mostani tizenéves generáció? Tanárként, szülőként egyaránt saját bőrén érzi a kényszert, hogy az oktatásban eddig használt módszereket újra kell gondolni. Erhardt Miklós a MOME Média design szakfelelőse és oktatója korábban képzőművészként részvételi projekteken dolgozott, a Big Hope művészkollektíva után személyesebb irányt vett, kiállított többek között a Manifesta 7-en, a Wiener Secessionban, valamint a New York-i apexartban is. A számos participatív projekt tapasztalatát később különböző módszertani projektekben, például az Európai Unió finanszírozásában, több nemzetközi egyetem részvételével létrejött, a public art taníthatóságáról szóló PartGo keretében hasznosította. Az oktatás és a művészet mellett fordítással is foglalkozik, nevéhez fűződik a 20. század egyik legjelentősebb társadalomkritikai szövegének, Guy Debord A spektákulum társadalma című 1967-es könyvének magyar változata, sőt ezt a művet mintegy húsz év különbséggel kétszer is lefordította. Az alkotóval a design és művészeti oktatás kihívásairól beszélgettünk a közelgő Cumulus művészeti és designkonferencia tükrében, amelyen ő lesz a Converging Bodies of Knowledge szekció elnöke.
Képzőművészként indultál, most a MOME oktatója vagy. Nagyobb kultúraközvetítő hatásfokot látsz a tanításban?
Igyekszem a két dolgot egyszerre görgetni, még ha ez sokszor nem is egyszerű. Több mint tizenöt éve, negyvenéves korom után kezdtem el oktatással foglalkozni, tanítani a MOME-n, és azóta lassan belenőttem, egyre jobban magával ragadott. Annyi mindenképpen elmondható, hogy tanítás közben közvetlenebbül érzi az ember, hogy van hatása annak, amit csinál. Művészként hosszú ideig kollektívában dolgoztam, a tevékenységem így már akkor is elhajlott a hagyományos értelemben vett individuális képzőművészettől. Elsősorban részvételalapú projektekben dolgoztam, számos résztvevővel, akikkel napi kapcsolatban voltunk a munka során. Ez magától értetődően megkívánt egyfajta pedagógiai jellegű hozzáállást és interkulturális irányultságot, mert a résztvevők gyakran személyesen tőlem távol lévő társadalmi csoportokból vagy akár más országokból származtak. Mindezt, azt hiszem, a tanításban is hasznosítani tudom.
A Cumuluson is számos különböző résztvevő játszik majd együtt a designkultúra pályáján. A szekció, amelynek az elnöke vagy, a Converging Bodies of Knowlegde című, miről szól majd?
A szekció fő témája különböző diszciplínák, tudásformák, megközelítések közeledésének az előmozdítása a felsőfokú design- és művészetoktatásban. Az akadémiai világban a kutatás, és így az oktatás is, egyre inkább az alkalmazott területek felé tendál, mert arra jut több forrás. Ez az úgynevezett „kemény” tudományágaknál is problémát okoz, és még hangsúlyosabban jelentkezik a „puha” társadalom- és bölcsészettudományok esetében, a kreatív képzésekről nem is beszélve. Elsősorban olyan előadásokat vártunk, amelyek jó gyakorlatokat, különböző kreatív, jövőbe mutató elképzeléseket mutatnak be ennek a specializációs folyamatnak az ellentételezésére. Ennek jó terepe a design- és művészetoktatás, ahol az alkalmazott és autonóm elképzelések már régóta összefeszülnek, és gyakran termékeny módon egészítik ki egymást.
Hatalmas nyomás nehezedik a MOME-hoz hasonló intézményekre a világ minden táján, hogy inkább a designnal foglalkozzanak, és hogy ebből versenyelőnyöket kovácsoljanak, illetve hogy ezt hatékony vállalati együttműködésekkel támogassák, mert ezt követeli meg a neoliberális gazdaság dinamikája. Ugyanakkor zajlik a tudományközi kapcsolatok fejlesztését célzó tendencia is, hiszen mára kiderült: nincsenek egyszerű válaszok. Mi a véleményed ezekről?
Ahogy mondod, itt nem léteznek egyszerű válaszok, és a végül hozzánk beérkezett előadástervek is rendkívül széttartóak. Érdekes volt például megfigyelni az Ázsiából, Kínából, Hongkongból, Indiából benyújtott rengeteg pályázatot. Ott jelen pillanatban is dübörög a high-speed kapitalizmus – ezekből a pályaművekből így indirekt módon nagyon érzékelhető az általad említett nyomás. A szerzők kifejezetten utilitarista módon gondolkodnak az akadémia és az üzleti szféra kapcsolatáról; olyan esettanulmányok érkeztek különböző egyetemi programokról, amelyeknek az a céljuk, hogy minél problémamentesebbé és lehetőleg szinergikusabbá tegyék a komplex viszonyt, ami designer és megrendelő, a különböző „stakeholderek” között áll fenn. Ezek a pályázatok az akadémián belül is élesebb versenyhelyzetről tanúskodnak. Általában véve jóval kevesebb utópisztikus, holisztikus felvetésekkel élő pályamunka érkezett. Szinte mindenhol központi kérdés a mérhetőség kérdése, hiszen ahogy mondod, a neoliberalizálódó akadémiának a design- és művészetoktatásban is kényszere, hogy mérhető teljesítményeket produkáljon.
Milyen folyamatokat érzékelsz ezzel a jelenséggel kapcsolatban, amelyek az oktatásra is kihatnak?
Mindenki érzékeli, hogy különböző – gazdasági, klimatikus stb. – válságok szorításában dolgozunk, és nagyon sok szellemi energiát fektetünk abba, hogy miképpen adaptálódjunk ebben a helyzetben, miként alakítsunk ki új oktatási modelleket. Mindeközben kicsit olyan érzésem van, mintha száguldana felénk két meteor: az egyik a mesterséges intelligencia, a másik pedig az alfa-generáció. Ami a mesterségesintelligencia-alapú szöveget, álló- és mozgókép-generáló szoftvereket illeti, a fenyegetést mindenki érzi, szinte minden második, a Cumulusra beadott absztraktban megjelenik valamilyen formában a kérdés, hogy miként lehetne még időben megszelídíteni, hogyan lehetne különböző co-design-tevékenységek alapjává tenni, humanizálni. A humanizálás kérdésköre ugyanakkor egy igen izgalmas paradoxonnal is szembesít. Egyfelől a poszthumán gondolat lényege, hogy a túlhajtott emberközpontúság nagyban felelős a bolygó jelenlegi kétségbeejtő helyzetéért, és legalább annyit hallunk nem humán faktorokról, mint humánokról. Másfelől az MI képében szembesülünk egy példaértékű „nem humán” aktorral, amely a humanizálás kérdését más előjellel veti fel. A másik felénk száguldó meteor az egyelőre beláthatatlan változás, amelyet a szinte kizárólag a social medián szocializálódott generáció megjelenése fog okozni a felsőoktatásban. Ezt a saját gyerekemen és a hallgatóimon érzem határozottan és nagy erővel.
Miben ragadnád meg ennek a változásnak a lényegét? Nyilván a képernyők intenzív, már függőséget okozó jelenléte sokat számít ebben…
Igen, a felsőoktatás szélsőségesen szövegközpontú, és ez úgy tűnik, egyre kevésbé fenntartható a koncentrációs képesség megváltozásával, egyenesen az eltűnésével, a történelmi tudat teljes felszámolódásával. Ugyanakkor ennek a generációnak – és ez nemcsak a legfiatalabbakra vonatkozik, hanem már néhány éve megfigyelhető – sokkal magasabb a képi intelligenciája, mint az előtte lévőké, sokkal kifinomultabban értik a képekben rejlő paradoxonokat, abszurditást, iróniát. Mindez új tudásformákat hozhat magával. A probléma ilyen szempontból átmeneti, de annak súlyos, hiszen félő, hogy megszűnik a folytonosság, ami – még ha frikciókkal is – eddig lehetővé tette az idősebb és fiatalabb generációk kommunikációját, a tudásátadást.
Hogyan befolyásolja ez a napi oktatási tevékenységet, mik a kihívások?
Oktatóként számomra ez azt jelenti, hogy sok mindenről le kell mondanom abból, ami a saját szocializációm, képzésem és munkám során letisztult bennem, nemcsak az átadandó lexikális tartalmak, de az összefüggések tekintetében is. Egyrészt tehát gyakorolnom kell az elengedést, másrészt be kell emelnem új tartalmakat, módszereket, amelyek számomra jó eséllyel idegenek. És persze meg kell próbálni szembemenni az árral, keresni azokat a felületeket, ahol a hagyományos médiumok is hasznosak lehetnek – a szekciónkban például lesz egy olyan kutatás, amely a kézírás szerepét vizsgálja a középszintű designoktatásban.
Megváltoztak a design- és művészeti oktatás preferenciái is…
Ennek az óriási problémahalmaznak a részei megjelennek a konferenciának ebben a szekciójában is, több tervezett előadás foglalkozik a fiatalabb generációkkal. Sok arra vonatkozó javaslat érkezett (elsősorban Ázsiából), hogy miként lehet gyakorlati módon hasznosítani a mesterséges intelligenciát kisgyerekek, kisiskolások oktatásában. Az interaktív gyerekjátékok, a gamifikáció jelenléte évek óta központi trend, ezekkel kapcsolatban konkrét esettanulmányok és kutatások jelennek majd meg. Mindez elsősorban a MOME tanárképzése számára lehet releváns, hiszen az innen kikerülő fiatal vizuáliskommunikáció-tanárok hamarabb fognak találkozni a TikTok-generációval is, mint mi.
// /
A Cumulus konferenciával kapcsolatban ITT találsz több információt
Fotó: Papp Zoltán
