2024. 05. 29. | Elmélet

Fények, kamera, emésztőgödör! – Három budapesti élménykiállítás kritikája

A jelentéktelen szenzációk fénykorát éljük – nincs ez másképp a kultúra fogyasztásában sem. A tévé, a filmipar és a szociális média nyomán a fröccsöntött presztízs és a gyártószalagról legördülő, csomagolt ingerek végül odaférkőztek a magasművészet tornácára is. Ez a fejlemény nem feltétlenül váratlan: a midcult mindig is a magasművészet maradványaiból táplálkozott, de számos kortárs jelenség van, ami már egy újabb, torzabb és magabiztosabb képmutatásról tanúskodik – egy olyan középmezőnyről, ami már elhiszi saját kiválóságának tündérmeséit. A következőkben szemügyre vett intézmények (Light Art Museum Budapest, Pop&Roll Budapest és a gombamód szaporodó szelfimúzeumok) is ezt a folyamatot gyarapítják: gyenge valóságaikat hangzatos idegen szavak és esztétikus marketinganyagok mögé bújtatják, továbbá csekély jelentőségüket – és hasonlóan csekély közüket a művészethez – óriások vállára állva láttatják nagyobbnak.

Füst és tükör – Light Art Museum Budapest

A Hold utcai piac lesötétített arénájában szokatlan kísérlet zajlik: egy olyan kiállítás, ami nem igazán állít ki. Lemondva az eszmei motivációról vagy az értelmezhető szellemiségről, a Light Art Museumnak csupán egyetlen szervező jellegű gondolata van: fénysugarak művészeti segédeszközként. A görcsoldó pirulák márkanevét felidéző SUPERLUMINAL kiállítás az egykori vásárcsarnok kiürült életterében, a még éppen kivehető bodegák és éttermek rideg szellemvárosában került berendezésre. A projekt nem habozik saját minőségének megerősítésével: valódi tematika hiányában a fényjátékok és lámpainstallációk gyűjteményét a manufakturált ámulat eszközeivel próbálja eladni.

Parasztvakítás ez a szó legszorosabb értelmében, a múzeum arculata, weboldala és mellékelt leírásai is erről szólnak. Szó esik fekete lyukakról, mesterséges környezetről, programozott neuronhálózatokról és párhuzamos univerzumokról is – bármiről, ami épp elég rejtélyes és személytelen ahhoz, hogy a laikus látogató kritikai képességét álomra szenderítse. A LAM kisméretű bizonyíték arra, hogy végre lezárult a posztmodern hosszú, vallással kapcsolatos bizonytalansága, és sikeresen új világhitet kovácsoltunk a tudományból. A kiállítás a tudálékos szak- és jövevényszavak zúdításával, a vélt nagyszerűség és misztikum éreztetésével menti fel a kívülállókat a reflexió felelőssége alól.

A tárlat során előkerülnek nevesebb és jobb természetű alkotások is, de amikor ezekkel találkozunk, a helyzet kicsit olyan, mintha báránygerincet látnánk a Mcdonald’s menüjén. Érezhető, hogy valami nincs rendjén: ami más kontextusban pozitívan és gyarapítóan tud hatni – mint például Moholy-Nagy László Fény-tér-modulátora – olyan környezetbe és gondozásba kerül, ahol hozzá van romlasztva a szélesebb tárlat által képviselt középszerűséghez. Az élénk, villogó, harsány és hivalkodó alkotások erdejében elvész a művészi finomság és komplexitás.

Az élménykiállításnak csaknem kritériuma, hogy programja soha nincs. Ez esetben is, a fény jelenségéhez kötődő összes gondolatfelhő nagy határozottsággal egy közös tető alá lett terelve és magára lett hagyva. A Light Art Museum laza, érdektelen asszociációkból kísérel magának lényegiséget gyúrni, és így az, ami jobb esetben egy kiállítás alapját képezné, reménytelenül illékonnyá válik. A tárlat mindösszesen egy földszinti és egy emeleti körfolyosóból áll, így is hangsúlyozva a tanácstalanság érzetét: belépés után lehet menni jobbra vagy balra, felül vagy alul. Az, hogy a látogató végül mi mellett dönt, tulajdonképpen nem számít.

Egy erőltetett mosoly – A szelfimúzeumok jelensége

Ahol a szocmédiás felesleg és a kiállítási enteriőrök legroszabb tendenciái metszik egymást, talán ott süllyed mélypontra a kultúra. Míg a Light Art Museum bűnei főleg formaiak, a szelfimúzeum elképzelése már alapjaiban értékromboló. Az olyan helyek mint az Ikono vagy a Museum of Sweets and Selfies színtelen-szagtalan, semmire redukált játszóházként funkcionálnak, ügyesen kerülik ki egyaránt az autentikus kulturális tapasztalatot és az igényes mesterséges élményt.

Mintha a szelfikultúrára vonatkozó összes szkepticizmus – a 2010-es években ugyebár a csapból is ez folyt – süket fülekre talált volna, és ennek következményeként pattantak elő olyan helyek, amik az öncélú öndokumentáció utolsó emberszerű vonásait is illőnek gondolták kivenni az egyén kezéből, és simára gyalulni. Lapos esztékikával és vásári trükkökkel állítottak templomot a kritikátlan fogyasztásnak, ahol valuta a lájk, és megváltás a clout. A szelfizés – ami hagyományosan legfeljebb egy dokumentációs gesztus – itt már önálló aktivitássá lépett elő, és az esztétika, a szubkultúra és az életérzés áhítatával lett felvértezve.

Bizony, az aggasztó tényező a szelfimúzeummal kapcsolatban nem az, hogy létezik, hanem az, hogy több van, mint egy. Ez már nem egy magányos incidens vagy egy jópofa gimmick, ez jelenség és trend. Hiszen miért is fotóznád magad egy valódi aktivitás közben, egy tapintható környezetben? A szelfimúzeum lehetőséget ad arra, hogy egy erősen limitált helyen készíthess pontosan olyan képeket, mint mindenki más aki előtted ott volt, éppen ott van, és utánad valaha ott lesz. És mindezt csupán hatezer forintért! A felismerés közel disztópikus: az ilyen intézmények piacképessége mutatja, hogy tényleg van egy olyan vásárlói réteg, ami megveszi a palackozott levegőt.

A belső terek minden esetben az inspiráció teljes hiányának jegyében vannak kialakítva. A legsematikusabb és leginkább semmitmondó szocmédiás képtípusok szolgálnak a design alapjaként: mályvaszínű vagy éppen kanárisárga falak, neoncsöves feliratok, buborékok, lámpások és álomfogók – szintetikus anyagok és szintetikus érzések, amik hamis ezotériával töltik fel a stockphoto-birodalmat. Az élmény szürreális, mert nem köthető semmi őszintén emberihez, semmi ideához, történethez vagy valós érzésvilághoz: egy időtlen föld, ahol nem teremhet semmi, mert maga a talaj mérgező.

Még azt sem mondhatom, hogy a „tárlatok” rendelkeznek a hagyományos konzumszemét tenyérbemászó, affektáló félsármjával. Az ignorancia és önimádat köde olyan fojtogató, hogy egy maréknyi egyéniségnek sem marad hely. Egy „Love, Live, Laugh” feliratban több introspekciót lehet találni, még egy Coca-cola szlogenben is több az őszinteség. A szelfimúzeum a 2001: Űrodüsszeia végén látható, idegen lények által összetákolt, valóság nélküli, anti-kulturális human zoo-ra emlékeztetett – a poén annyi, hogy végül mi építettük meg saját magunknak.

A pop-art, ami túlélte önmagát – Pop&Roll Budapest

Kiss Miklós designeri munkássága – ami többnyire a ránctalanra kerekített, inoffenzív márkaarculatok, míves-mázas typeface-ek és az avatatlan zsebfilozofálás között mozog – nem tökéletes, de elég ahhoz, hogy kimossa egy szelfimúzeum keserű ízét az ember szájából. Szemlénk harmadik tagja, Miklós legújabb agyszüleménye, a Dorottya utcai Pop&Roll Art Toilet egy művészeti projektént is operáló nyilvános vécé: egyéni díszítésű fülkéivel, a 90-es évek popkulturájából merítő negédes esztétikával és színvilággal, az immerzió jegyében előállított zenés aláfestéssel és illatélménnyel együtt legalább azt a benyomást kelti, hogy egy felszerelt, kigondolt architektúrájú projekt.

Habár kétségtelenül a legszimpatikusabb nyilvános vécé ahol voltam, Miklós tárlatán látszik, hogy maga a művész sem feltétlenül ismeri pontosan alkotása mibenlétét. Ismét hiányzik a projekt mellkasából az a bizonyos lüktető szív, ami életet lehelne belé: mintha Miklós nem méltányolná teljességében a koncepciók erejét, és így saját tárlatának kurálását is inkább az arculattervezés, mintsem a szubsztantív alkotás vágya irányítja.

A lényegi különbség egy csinoskodó, borospincének készülő termékgrafika és a Pop&Roll tárlata között csupán egy dolog: a termék. Ami más helyzetben lehorgonyozná és szervezné a kreatív folyamatokat, itt hiányzik, és így Miklós a személyes, csak számára érthető referenciák teljességét véletlenszerűen összekeverve uszítja arra, aki a nyilvános vécébe be talál tévedni.

A tárlat tartalmai olyan szinten hozzá vannak forrasztva Miklós életművéhez, személyes eszmei barangolásaihoz, és nem utolsósorban a vécé szomszédjában működő merch shophoz, hogy az általános azonosulhatatlanságon túl joggal keltik a benyomást: az előbb említett hagyományos termék hiányában, ami itt értékesítésre kerül, leginkább maga Kiss Miklós. Ez a gondolatmenet minket messzire visz, de elég itt ennyit mondani: egy kabala nem attól lesz sikeres, hogy mindenkinek az arcába nyomjuk, és erőből nem lesz senkiből Takashi Murakami.

A 8-bit esztétika, a Mickey egér-kesztyűk és az emojik egymással teljesen disszonáns pillérei képezik a kiállítás fő stiláris sajátosságait, de ha fogjuk magunkat és túltekintünk ezeken a tartalom nélküli, nyers vizuális kliséken, akkor csak további fragmentálódó ötleteket találunk: az uszodai öltözőszekrényektől indulva a talált plüssállatokon és szocmédiás lájk-kultúrán keresztül egészen a márványszobrokig. Nem nagyon eshet szó következetességről vagy alkotói krédóról: az enteriőröket, a csempemintákat, az akril festményeket és a műanyag figurákat látszólag egyedül a „fú hallod, mi lenne, ha…” frázis motiválta. Ez kölcsönöz nekik némi spontanaitást és őszinteséget, de a cukormázas alkotások – félkész kigondolásuk miatt – saját vákuumjukba ragadnak. Nem lehet hozzájuk viszonyulni, mert nem képviselnek semmit.

Konklúzió

A felsorolt kiállítások kontextusában az élmény már érezhetően nem egy organikusan kialakuló, gazdagító benyomás. Az élmény kutatott és disztillált, piacra szórt tömegtermék, egyszerre előfeltétel és célpont, alfa és omega. A haszonelvű, dekára kimért élményfaktorral karöltve szerepel az alkotói víziók és művészi értékek kommodifikációja és effektív kizsákmányolása is: a tárlatok olyan hasonló, parazitikus kapcsolatokat ápolnak a kreatív önkifejezéssel, mint a pornóipar az intimitással, vagy a gyorsétterem-konglomerátumok a konyhaművészettel.

Ettől függetlenül nem arról van szó, hogy az élménykiállítás egy alapjaiban romlott médium lenne. A felsorolt helyek sokkal kevésbé zavarnának bele az itthoni kulturális összképbe ha nem rángatnák folyamatosan a magasabb művészet szoknyáját, és képesek lennének szembenézni szükséges felszínességükkel. A tárlatok végső hibája az, hogy szöveges ígéretekkel kísérlik pótolni a tartalmat, konformitásra váltják le az identitást, és görcsös szépítgetéssel akarják rövidre vágni azt az utat, amelynek végén a valódi élmény áll.