Jól áll neki a távolság – Gondolatok a Néprajzi Múzeum épületéről
A 2022 tavaszán átadott, Városliget peremén húzódó Néprajzi Múzeum épülete egyaránt megosztotta a szakma és a látogatók véleményét. Ugyanakkor tisztán szakmai perspektívából, a felhangoktól többé-kevésbé mentesülve sok gondolat merülhet fel: például, hogy minden nézőpont kérdése.
A liget kapujaként is emlegetett épület valóban a Városliget kapuja, a Hősök tere mellett helyezkedik el, az 56-os emlékmű korábban parkolásra, illetve az ARC óriásplakát-kiállítás befogadótereként használt hatalmas burkolt felülete helyén. A Liget Projekt keretein belül ezt a helyszínt szemelték ki az új Néprajzi Múzeumnak, mivel korábbi épületének, a Kossuth téren található történelmi kúriának „formája nem illett a tartalomhoz” – a miniszterelnök véleménye szerint. Így mindenképp szükségessé vált egy új, méltó épület megálmodása, melyre tervpályázatot hirdettek. Számos nívós külföldi és hazai iroda munkája közül végül a Duna Arénát, illetve a Nemzeti Atlétikai Központ stadionját is tervező NAPUR Architect építésziroda terve nyerte el a szakmai zsűri tetszését. Koncepciójuk fő eleme az Ötvenhatosok terének újraértelmezése, az emlékmű belekomponálása az új tömegbe, melyre nagyvonalú, íves megoldással szolgáltak. Az épület, mint egy papírlap, középen a történelem súlyától terhelve két végén felhajlik, így izgalmas tereket létrehozva mind kint, mind bent. Messziről nézve tehát az impozáns ív és a hívogató zöldfelület, a domboldal és a park koncepciórajza jelenik meg a szemlélő előtt.
Közelebb érve a valóság is kirajzolódik. Az épület hátán tartott park nyitottsága vonzóbb, mint maga a szürke épület, így a látogató automatikusan arra veszi az irányt, ahol az ívek földet érnek, és végre fel lehet menni a messziről hívogató, nem megszokott építészeti helyzetet hozó ferde parkba. Hamar kiderül azonban, hogy a körbefutó lépcsőn elindulva nincs kiút, nem lehet a nagy dombot megközelíteni, így hát nincs más hátra, mint a zavarbaejtően csúszó, enyhén lejtő rácsokon felkapaszkodni, majd újra lemenni, ahonnan középen aztán ismét fel lehet mászni és leheveredni a zöldtetőre, ami igyekszik nem lecsúszni a felhajló épületszárnyról. Mindezektől eltekintve érdekes élmény egy dombon feküdni Pest belvárosában, nézni a szomszédos irodaház negyedik emeletét, a Dózsa György út forgalmát, a Városliget végtelen zöldjét. Ezután támadhat érdeklődés a belső terek iránt, a bejárat felé haladva szembeötlenek a messziről oly költőinek tűnő homlokzatburkolat részletei. Az áttört, légies burkolat nem más, mint nagév rácsba hegesztett szögletes fém elemekből kirakott minta, amit nem közeli szemlélésre találtak ki. Hasonlóképp a bejáratnál függő lemezburkolatból kialakított tálcához, mely leginkább a szemét tárolására ideális, de a burkolat függesztésének megcsodálása sem kecsegtet sok jóval, már ha ez valakit érdekel.
A bejárathoz érkezve újból zavarbaejtő helyzetben találja magát az ember: egy ferde, nulla belmagasságig csökkenő szürke térből középen beharapott nyílás. A bejárat az épület legsötétebb zugának közepén található – nem túl bizalomgerjesztő. Miután ezen túlteszi magát a látogató, a belső világba érkezve további meglepetések érik. A külső lépcsőző tömeg természetesen a belső térben is megjelenik, kevésbé nagyvonalúan és funkcionálisan, az egész épület egy középső le- és megint felfutó lépcsősor köré szerveződik. Leírva izgalmas koncepciónak hangzik, azonban az eredmény inkább hasonlít szürke, zegzugos metróaluljáróra, mint egy nagyvonalú múzeumtérre. A lépcsőző teret helyenként korlátok tagolják, néhol vége lesz, máshol megtörik, hogy aztán egy másik tengelyben folytatódjon tovább. A lépcsőfokokról kirakatokon keresztül lehet betekinteni a kiállítóterekbe, erre a látványra azonban a fokmélységek folytonos változása miatt kevéssé lehet figyelni, ha valaki nem szeretne orra bukni. A koncepció szintjén jól csengő közösségi lépcsős terek, melyekbe üldögélő, beszélgető embereket fest az építész fantáziája, ebben az esetben nem működnek, kihasználatlan, semmibe tartó lépcsőszakaszonként jelennek meg az épületben.
A kiállítótereket a középső alagsori szinten lehet megtekinteni, azonban ezek nincsenek összekötve, így a bejárás is egy folytonos, megnyugtató élmény helyett szabdalt és zavaros. Ráadásul egy-egy kiállítás végigjárása után egy menekülőfolyosón vissza kell térni az eredeti kiindulópontba, hogy később egy másik, hasonló minőségű folyosón elindulva termenként meg lehessen tekinteni az újabb tárlatot. A kiállítások minősége ugyan nem pusztán építészeti téma, de az összképhez hozzátartozik. A gumiszagú kiállítóterekben néhány kontextus nélkül odahelyezett műtárgy és kép árválkodik, az aluljáró menti vitrinekbe kihelyezett cserépedények is rendszertelenül sorakoznak, és a régi múzeum nagy gyűjteménye sehol nem található. Kontextus és bármiféle kommentár hiányában a kiállított tárgyak kevés értelmezhető értéket mutatnak, ennél egy Wikipédia szócikk is többet árul el az adott témákról. Mindezek után nincs más hátra, mint felemelkedni a föld szintjére a töredezett lépcsősoron, átbújni a kijáraton a kitáguló térben, végül egy mély levegőt venni.
Összességében a Néprajzi Múzeum azt a benyomást kelti, mint egy koncepcióterv szintjén rekedt, ennek ellenére mégis kivitelezett épület. Azok a nagyvonalú elemek, kortárs elképzelések, izgalmasnak szánt terek, melyek koncepcionális fázisban érdekesnek, látványterv szinten impozánsak tűntek, a valóságban felmerülő fontos részletek kidolgozásának hiányában szenvednek. Minél közelebbről szemléljük, annál több hiányosság fedi fel magát kezdve a metálmatyó burkolat kialakításánál, a külső-belső közlekedésen és az akadálymentesség bántó hiányán át a legnagyobb problémáig, ami a belső terek funkcionalitása. Az apróbb, csak részletes vizsgálódás során feltáruló hibáktól még el lehet tekinteni, de a kiállítóterek, a múzeum bejárása az egyik legfontosabb szempont, aminek egyszerűen működnie kell, és ebben az esetben sem átgondolva, sem kidolgozva nincsen, így a minőségi épület- és múzeumélmény is elmarad. Igaz, minden nézőpont kérdése, így ezt az épületet inkább távolról érdemes szemlélni. Minél távolabbról.
// /
