Az otthon transzformatív ereje – Hecker Sára részvételi dokumentarista fotósorozata
A kortárs dokumentarista fotográfiához kapcsolódó az egyik legnagyobb kérdés, hogy kihez tartozhat a reprezentáció joga. A klasszikus fotóriporteri gyakorlat attitűdjét meghatározó nagybetűs Igazság keresését mára a plurális narratívákból megismerhető különböző igazságok váltották fel. Hecker Sára Csak ennyit szerettem volna című fotósorozata arra mutat példát, hogyan lehet a kiszolgáltatott és sebezhető – jelen esetben a hajléktalansággal szembenézett – egyének kezébe adni narratívájuk reprezentációját. A résztvevőkkel, Balog Gyulával, Béres Mártával, Andrással, Jónás Amáliával és Farkasné Irénnel közös munka arról szól, jelent az otthon, miután elveszítették, majd újra megtalálták.
Gyula fotószekvenciája. Hecker Sára: Csak ennyit szerettem volna, 2026
Habár az elmúlt években számos európai városban jelentősen emelkedtek a lakásárak és a bérleti díjak, Magyarországon mindkét érték kiugró mértékben növekedett, drasztikusan szűkítve a megfizethető lakáshoz jutó emberek körét. Egyre többen veszítik el a lakhatással járó biztonságot és kényszerülnek szállókra, vagy egyenesen az utcára. A magas díjak és árak miatt ráadásul szinte lehetetlen kilépni az ellátórendszerekből, így az átmenetinek szánt megoldások tartós, tömeges elhelyezési formákká válnak, megnehezítve a méltóságteljes élet kialakítását. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az önkormányzati tulajdonú lakások csak korlátozottan elérhetők, holott egy stabilan működő és hozzáférhető szociális bérlakásrendszer jelentősen és hosszútávon enyhíthetné a válságot.
A projekt öt olyan ember szemén keresztül mutatja be a budapesti helyzetet, akik hosszú éveken át hajléktalanságban éltek. Szociális bérlakásaiknak köszönhetően mára szerencsére mindannyian lehetőséget kaptak az újrakezdésre, így az emlékeiket saját otthonaikban idézték fel. Történeteiken keresztül azt vizsgálom, mit jelent az „otthon”, miután elveszítették, majd újra megtalálták.
András fotószekvenciája. Hecker Sára: Csak ennyit szerettem volna, 2026
Méltóságot megőrizni
Az alkotói folyamatot alapos kutatómunka előzte meg. A lakhatással és hajléktalansággal foglalkozó tanulmányok és jelentések áttekintése mellett szakértőkkel és civil szervezetek képviselőivel is beszéltem, hogy érdemi rálátást kapjak a probléma összetettségére. Megismerkedtem az Elsőként Lakhatás (Housing First) megközelítéssel, amely a hajléktalanságot nem személyes kudarcként, hanem a lakhatás hiányából eredő állapotként értelmezi. A szemlélet szerint az első és legsürgetőbb lépés, hogy az emberek stabil lakhatáshoz jussanak, csak ezután részesülnek a szociális támogatás egyéb formáiban, ha szeretnének és ha szükségük van rá.
A dokumentarista fotográfia történetében gyakran előkerül a hajléktalanság témája a látható szegénységre fókuszáló fotóriporteri munkákban, ezért fontosnak éreztem, hogy a témát egy másik, kevésbé feltárt nézőpontból közelítsem meg. Úgy gondolom, hogy a lakhatási válság és a hajléktalanság területén működő jó gyakorlatok bemutatása előremutatóbb lehet, mint a probléma ismételt ábrázolása és a szenvedés képeinek újratermelése. Az volt a célom, hogy a méltóságukat megőrizve ábrázoljam a projekt résztvevőit, ezért a munka középpontjába a saját otthonnal megtapasztalható, transzformatív erőt helyezem.
Irén fotószekvenciája. Hecker Sára: Csak ennyit szerettem volna, 2026
Semmit rólunk, nélkülünk
Először Balog Gyulával vettem fel a kapcsolatot, aki érintett szakértőként dolgozik és rendkívül támogatóan viszonyult a projekthez. Rajta keresztül ismertem meg Béres Mártát, Andrást és Jónás Amáliát, akik később szintén csatlakoztak a közös munkához. Az ötödik résztvevő Farkasné Irénke és családja lett, akikkel az Utcáról Lakásba! Egyesületen keresztül találkoztam.
Kezdetben klasszikus dokumentarista megközelítést alkalmaztam: lefotóztam a résztvevők otthonait; azt, hogyan rendezték be, hogyan használják a teret; illetve portrékat is készítettem róluk. Már ebben a szakaszban is igyekeztem aktívabban bevonni őket, például közösen döntöttünk arról, hogy milyen helyszíneken készüljenek a képek, mely fotók kerüljenek be a végső válogatásba, valamint elkezdtünk közös, fénnyel festett képeket létrehozni.
A projekt előrehaladtával egyre fontosabbá vált számomra, hogy a résztvevőket valódi alkotótársként vonjam be a kreatív folyamatba – hogy a munka ne csupán róluk szóljon, hanem velük együtt jöjjön létre. Nem szerettem volna újratermelni azokat a helyzeteket, amelyekben nincs kontrolljuk sem a körülmények, sem a nyilvánosságban való megjelenésük felett. Ezért a kutatásomban a dokumentarista fotográfiában alkalmazható részvételi módszerek elméleti háttere és gyakorlata felé fordultam.
Amália fotószekvenciája. Hecker Sára: Csak ennyit szerettem volna, 2026
Egy egyszerű megfigyelésből indultam ki: minden résztvevő más-más aspektust emelt ki az új otthonából. Irénke számára a biztonság jelentette a legfontosabb értéket; Márta és András számára a komfort; Amália a privát tér adta intimitást emelte ki; Gyula pedig a lehetőséget, hogy végre vendégeket fogadhat. A meghatározott értékeket közösen kidolgozott és a résztvevők élettörténeteire építő performatív jeleneteken keresztül fogalmaztuk meg vizuálisan. András például műszaki rajzolóként dolgozott, így a róla készült sorozat központi eleme a rajztudása lett; Gyula pedig korábban színházi előadásokban vett részt, ezért nagyban támaszkodtunk az előadói tapasztalataira. Az ötletek közös kidolgozásán túl a folyamat minden egyes szakaszát részletesen átbeszéltük, és a végső képek kiválasztását is közösen végeztük.
A megkomponált szekvenciák egyszerre sűrítik magukba a lakhatásért folytatott küzdelmet és az otthonra találást. Egy takarókból épített sátor összeomlik, a takaró pedig visszatér eredeti funkciójához. Egy pohár oda-vissza csúszik az asztalon, míg végül valaki elkapja. Valaki üres kézzel fogad vendégeket a lakása előtt – egyszerre hiányzik és van jelen az otthon. Egy erdei kunyhó rajza lassan eltűnik, felfedve mögötte a rejtőző otthon képét. Egy nyitott ajtó bezárul, megteremtve a biztonság érzetét. A képsorok a résztvevők személyes történeteit vizuális metaforákká alakítják és folyamatként ábrázolják, mivel az életükben bekövetkezett, stabilitáshoz vezető változás is lépésről lépésre ment végbe.
A szekvenciák mellett készült videóban a résztvevők saját maguk mesélik el történeteiket. Nem jelennek meg a felvételen, hangjukat Budapest utcái, lakótelepei, kertvárosi házai, valamint jómódúbb és szegényebb városrészei kísérik. A hallott történetek és a látott képek közötti kontraszt érzékelteti az általuk megtapasztalt igazságtalanságok súlyát.
Fénykapu. Hecker Sára: Csak ennyit szerettem volna, 2026
Az épülő szociális bérlakásban készült fénykép átmenetet képez a videó és a képsorozatok között. A képen szereplő, nagyapámmal közösen épített „fénykapu” az újrakezdés szimbóluma. A képsorokkal és a videóval ellentétben ez a fénykép a mozgás helyett a stabilitást jeleníti meg.
Alkotástól az aktivizmusig
A projekttel szerettem volna elérni egy szélesebb közönséget is, ezért Károlyi Borbála tervezőgrafikussal közösen készítettünk egy budapesti lakhatási válságot súlyosbító strukturális tényezőket, valamint a gazdaságilag kiszolgáltatott társadalmi csoportok helyzetét bemutató zine-t is. A kontextusteremtő bevezetőt a projekt résztvevőivel készült interjúk részletei követik, amelyekben a hajléktalanellátásról, a kisgyermekes anyák hajléktalansággal kapcsolatos tapasztalatairól, valamint az új otthonukkal megnyíló lehetőségekről beszélnek. A fényképek egy része a résztvevők otthonaiban, egy része pedig lakhatásügyi demonstrációkon és felvonulásokon készültek.
A Hol fogunk lakni? című zine egyik oldala. Hecker Sára és Károlyi Borbála, 2026
A zine-ből hatvan példányt nyomtattunk, amelyeket az Utcáról Lakásba! Egyesület nagyköveteként egy Facebook-kampány keretében értékesítettem. Az eladásokból származó bevétel közvetlenül az egyesület munkáját támogatta. Mindezzel az volt a célom, hogy a lakhatási igazságosságért folytatott küzdelemhez ne csupán egy alkotói és elméleti szempontból, hanem aktivizmussal és anyagi támogatással is hozzájáruljak.
// /
A projekt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Photography MA szakán készült, a témavezető és konzulens Fabricius Anna volt.
Az alkotói folyamat során sokat beszélgettünk és nevettünk a résztvevőkkel – ezek az élmények tovább árnyalták a lakhatási válságról és a hajléktalanság összetett valóságáról alkotott képemet. Megtiszteltetést jelentett, hogy Márta és András, Gyula, Amália és Irénke betekintést engedtek az otthonaikba, és hogy megosztották velem múltbeli emlékeiket, tapasztalataikat.
A projektben résztvevőkön túl köszönettel tartozom az ULE-nak a munkájukért és a belém vetett bizalmukért. Fabricius Annának, a mentoromnak, a tanáraimnak; Kudász Gábor Arionnak, Gellér Juditnak, Erdei Krisztinának, Szalontai Ábelnek, Ballagó Mártonnak a kiállítás felépítésében való segítségéért, és persze Károlyi Borinak a zine létrehozásába való közös munkáért.
Szerk.: Balkó Dorottya
