„Az archívum nem egy pont a történelem végén” – Interjú Andréa Holzherr-rel
A Magnum Photos ügynökség neve megkerülhetetlennek számít a fotográfia történetében. Magyar viszonylatban az egyik alapítója, Robert Capa neve hangzik el legtöbbször, akinek az állam által birtokolt 1000 darabos gyűjteményének válogatásából májusban mutattak be egy vetítést a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. Ezt az anyagot helyezi tágabb kontextusba a Capa kortársainak munkáit felvonultató Magnum Photos: Early Color – Korai színes fotográfiák című kiállítás, amely az ügynökség nemzetközi kulturális igazgatója, Andréa Holzherr közreműködésével jött létre. A tárlat apropóján beszélgettünk vele a Magnum Photos-nál betöltött szerepéről, a közel 80 éves archívummal való munka szépségeiről és kihívásairól, valamint a folyamatos megújulás fontosságáról.
Andréa Holzherr
Balkó Dorottya: 2003-ban csatlakoztál a Magnum Photos ügynökséghez nemzetközi kulturális igazgatóként. A jelentős történelemmel rendelkező szervezetnek akkoriban éppen a művészeti világ és a fotográfiai képalkotás radikális változásaival kellett szembenéznie. Hogyan fogtál hozzá a munkához, és hogyan definiálnád a Magnum működésében betöltött szerepedet?
Andréa Holzherr: Korábban a Maison Européenne de la Photographie-nál (MEP) dolgoztam, ahol már több Magnum-fotográfust megismertem, például Bruno Barbeyt, Henri Cartier-Bressont és Martin Parrt. Abban az időben Németország fontos piacnak számított kiállítások szempontjából, ezért a Magnum kimondottan német ajkú és széleskörű fotográfiai ismeretanyaggal rendelkező művészettörténészt keresett a kiállítási osztályának élére. Ez a lehetőség éppen akkor adódott, amikor már egyébként is ki akartam lépni a múzeumi közegből.
A Magnum ugyanis egészen mást kínált. Kurátorként egy múzeumi kiállítás előkészítése során akár több éven keresztül szorosan együtt dolgozol egy művésszel, azonban a munkafolyamat lezárulásával a kapcsolat gyakran megszakad, ami számomra mindig szívszorító volt. A Magnumnál abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy több mint két évtizede ugyanazokkal a fotográfusokkal dolgozhatok. A hosszú évek alatt teljesen másfajta kapcsolat, egy sokkal elmélyültebb értelmezés alakult ki bennem a munkájukról. Időről-időre csatlakoznak új fotográfusok, mások megöregszenek, néhányan pedig elhunynak, a családjukkal és a hagyatékukkal közös munka mégis folytatódik. Rendkívül értékesnek tartom ezt a folytonosságot.
Az érkezésemtől kezdve fokozatosan alakítottam át a Magnum kiállítási stratégiáját. A saját magunk által kurált és országról országra utaztatott kiállítások helyett a kulturális intézményekkel közös partnerségekre kezdtem fókuszálni. A múzeumoknak megvannak a saját kurátoraik, a saját közönségük, a saját tereik és – ami különösen fontos – a saját nézőpontjuk. Sokkal érdekesebb eredmények születnek, ha lehetőséget adunk nekik arra, hogy maguk értelmezzék a Magnum archívumát, miközben természetesen szorosan együttműködnek az ügynökséggel és az adott fotográfusokkal.
A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban megrendezett Magnum Photos: Early Color – Korai színes fotográfiák jó példa erre. A projekt egy Kőrösi Orsolyával [a Capa Központ ügyvezető igazgatója – a szerk.] folytatott beszélgetésből indult. A párhuzamosan megrendezett, Robert Capa: Felvillanó történelem című kiállításra készülve érdeklődött Capa színes fotográfiái iránt, amely végül elvezetett ahhoz, hogy tágabb perspektívából kezdjünk el foglalkozni a Capa generációjához tartozó és színes formátumokkal kísérletező Magnum fotográfusokkal. A kiállítás tehát párbeszéd révén született meg, nem pedig egy Magnum által készen tálalt koncepció alapján – különösen gyümölcsözőnek gondolom az ilyen típusú együttműködéseket.
Magnum Photos: Early Color – Korai színes fotográfiák, enteriőr. Fotó: Capa Központ
Az Early Color és A World in Color a Magnum Photos kiállítási projektjei néhány évvel ezelőtt indultak és kimondottan az archívum színes fotográfiai anyagát dolgozzák fel. Hogyan fordult a figyelmetek a színes képanyag felé, és miért éppen most vált hangsúlyossá az ügynökség tevékenységében?
Amikor az 1990-es években elkezdték felépíteni Magnum digitális archívumát, két cél lebegett az ügynökség szeme előtt: az új, digitális fotográfiák integrálása, valamint a legfontosabb történeti képek digitalizálása.
Csakhogy azt, hogy mi számított „fontosnak”, a korszak fotográfiai kánonja befolyásolta. A 20. századi dokumentarista fotográfia történetét nagyrészt fekete-fehér képeken keresztül írták meg. Robert Capát, Henri Cartier-Bressont, Werner Bischofot vagy George Rodgert is elsősorban fekete-fehér fotográfiáikkal azonosítjuk, noha színes formátumokkal is dolgoztak. Ugyanis a magazinok figyelme egyre inkább színes képek felé fordult az utazási megbízások, a divat, a reklám és különféle szerkesztőségi feladatok kapcsán, a fotográfusok pedig erre az elvárásra reagáltak. A múzeumokba, a monográfiákba, tágabban a fotográfia történetébe viszont leggyakrabban csak a fekete-fehér képeiket emelték be, így a színes anyagaik jelentős része viszonylag ismeretlen maradt.
Éppen ez teszi ma izgalmassá a színes archívumot. Nem csupán elfeledett fotográfiákat fedezhetünk fel benne újra, hanem a fotográfia teljes történetét újragondolhatjuk a segítségével.
Az 1970-es és 1980-as évektől kezdve olyan fotográfusok, mint Harry Gruyaert, majd később Alex Webb, hozzájárultak ahhoz, hogy a szín a dokumentarista fotográfia vizuális nyelvének részévé váljon. Ennek hatására a kulturális intézmények is elkezdtek nyitni felé, így ma már más szemmel tudunk visszatekinteni a korai színes anyagokra. Az Early Color vagy A World in Color célja az, hogy a szakmai párbeszéd részévé tegyük ezeket a fotográfiákat, és bizonyos esetekben árnyaljuk azt, amit egyes fotográfusokról vagy magáról a Magnumról tudni vélünk.
Magnum Photos: Early Color – Korai színes fotográfiák, enteriőr. Fotó: Capa Központ
A Magnum Photos: Early Color – Korai színes fotográfiák kiállítás az 1940-es évek végén és az 1950-es évek első felében készült fényképeket vonultat fel. Bár a második világháború végét követő első években járunk, a fényképek mintha egy idilli világot tárnának fel előttünk. Mit jelent ez a korszak a fotó- és médiatörténet szempontjából, és mit árul el az adott időszak társadalmáról?
Úgy gondolom, hogy ezeket a fényképeket egy sokkal tágabb vizuális kontextusban kell szemlélnünk. A dokumentarista fotográfiák nagy része ekkoriban még mindig fekete-fehérben készült. A fotósok a háború okozta pusztítást, a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő embereket, az újjáépítést, a Marshall-terv hatását, és a világ különböző pontjain kibontakozó új konfliktusokat rögzítették. Tehát egyáltalán nem jellemezhető idillinek ez az időszak.
Ugyanakkor hatalmas igény mutatkozott a normalitásra. A sajtónak az újjáépítésről, az utazásról, a szabadidőről, a divatról, a családi életről és a fejlődésről szóló történetekre volt szüksége. A háború és a nélkülözés évei után feltámadt az emberek éhsége az olyan képek iránt, amelyek az újrakezdés lehetőségét sugallták. A színes fotográfia különösen alkalmas volt az új vizuális nyelv megteremtésére, mivel optimizmust, modernitást és a fogyasztással elnyerhető bőséget közvetítette. Ezért nem gondolom, hogy például a kiállított fényképek elutasítják vagy elfedik a korszak sötétebb valóságát. Inkább ugyanannak a történelmi pillanatnak egy másik oldalát tárják fel: az újjáépítés, az utazás, a fogyasztás, az élet újbóli élvezetének vágyát, mindenekelőtt pedig a jövőbe vetett hitet.
Persze a magazinoknak a megélhetésükre is ügyelniük kellett, a reményt pedig könnyebb volt eladni, mint a nehézségeket. Emiatt árulnak el olyan sokat ezek a fotók a háború utáni társadalom vágyairól és törekvéseiről.
Magnum Photos: Early Color – Korai színes fotográfiák, enteriőr. Fotó: Capa Központ
Ahogy utaltál is rá, a kiállított fényképeket eredetileg magazinokban publikálták, a Magnum Photos archívumában azonban az eredeti kontextusukhoz képest műtárgyakként jelennek meg. Az elmozdulás kérdéseket vethet fel a dokumentarista fotográfiai anyagok kurátori megközelítésével kapcsolatban. Mit tartasz a legjelentősebb kihívásnak a feladatban?
Úgy gondolom, a kontextus jelenti a legnagyobb kihívást. Egy dokumentarista fényképnek több élete is van: létezik az elkészülésének kontextusa, a publikálásának kontextusa, illetve az az összefüggésrendszer, amelyben ma találkozunk vele.
Egy magazinban megjelent fénykép eredetileg egy szerkesztett környezetben, képaláírásal, főcímmel, kísérőszöveggel jelent meg más fényképek mellett, és egy adott történelmi pillanatban, egy meghatározott olvasóközönséghez szólt. Amikor kiemelünk egy adott fotót a magazinból, felnagyítjuk, és a fotográfus neve alatt egy múzeum falára helyezzük, alapvetően megváltoztatjuk a státuszát. Kurátorként tudatában kell lennünk ennek. Amikor csak lehetőség adódik rá, szeretek a fénykép történetéből bizonyos archív anyagokat, például az eredeti publikációt, kontaktmásolatot, vagy képaláírást beemelni a kiállításba. Így a közönség is láthatja, hogy a fényképek eredetileg nem autonóm műalkotásokként, hanem egy sokkal nagyobb, összetettebb vizuális kommunikációs rendszer részeiként jöttek létre. A Magnum archívumával dolgozni azért izgalmas, mert a zsurnalisztika, a történelem, a szerzőiség és a művészet metszéspontját fedezhetjük fel benne.
A Magnum Photos fennállásának közel nyolc évtizede alatt a vizuális kultúra számtalan változását láthatta a technológia, a platformok, a formátumok, a hozzáférhetőség, a terjesztési csatornák, valamint a képek puszta mennyisége tekintetében is. Milyen kihívásokkal jár egy 20. században gyökerező dokumentarista fotográfiai archívum folyamatos újragondolása?
A Magnum archívumával való munkám során megtanultam, hogy gyakran szükségünk van egy bizonyos időbeli távolságra ahhoz, hogy megértsük egy-egy életmű jelentőségét. Ha például az 1990-es évekbeli Magnumot nézzük az látszik, hogy akkoriban lényegében egyáltalán nem foglalkoztak az 1980-as években készült képanyagokkal. A céljuk az volt, hogy archiválják a legfontosabb történelmi mérföldkövek, például a spanyol polgárháború, a második világháború, Izrael megalapítása és más, a Magnum történelmi identitását meghatározó pillanatokat.
Ugyanakkor ebben az időszakban például Martin Parr valami nagyon fontosra tapintott rá. A közvetlen környezetét fényképezte: a középosztályt, a fogyasztást, a turizmust, a szabadidőt, az ételeket, a rossz ízlést, a mobiltelefonokat, majd később a szelfiző embereket. Gyakran hozta fel, hogy a fotográfusokat mindig a nagyon szegények vagy a nagyon gazdagok érdeklik, ő viszont olyan embereket akart megörökíteni, amilyen ő maga is – a szomszédait, a saját generációját, azt a társadalmat, amelyben élt. A maga idejében ezek a témák szinte banálisnak tűnhettek, ma viszont már értjük, hogy olyan viselkedésformák korai megjelenését dokumentálta, amelyek ma alapjaiban határozzák meg a társadalmunkat.
Ez a legizgalmasabb a Magnum archívumában: a jelentése soha nem rögzül véglegesen. A fényképek nem változnak, mi azonban igen. Változik a társadalmunk, és ezzel együtt az archívummal kapcsolatos kérdéseink is. Egy húsz-harminc évvel ezelőtt akár érdektelennek tűnő anyag hirtelen válhat relevánssá. Számomra ezért nem csak az archívum megőrzése jelent izgalmas kihívást, hanem az is, hogy folyamatosan kérdéseket fogalmazzunk meg róla.
Magnum Photos: Early Color – Korai színes fotográfiák, enteriőr. Fotó: Capa Központ
Nemrég láttam a The Stringer: The Man Who Took the Photo című filmet, amely a világhírű The Terror of War című fénykép eredetét vizsgálja, megkérdőjelezve, hogy valóban Nick Ut munkája-e. A film olyan fontos problémákat vesz górcső alá a posztigazság korszakában mint a szerzőiség, a nem nyugati országok fotográfusainak kizsákmányolása, a dekolonizáció, valamint a dokumentarista fotográfiára épült intézményi apparátus működése. Hogyan értelmezhető a Magnum öröksége ebben a kortárs kontextusban?
Nem láttam a filmet, ezért óvatos lennék a benne megfogalmazott állítások kommentálásával, az általa felvetett kérdések azonban rendkívül fontosak. A fotográfia történetének megkérdőjelezése nem rossz dolog, éppen ellenkezőleg: úgy gondolom, az intézmények felelőssége, hogy folyamatosan újraértékeljék a meglévő tudásanyagukat. Az archívumok nem semlegesek, ahogyan azok a rendszerek sem, amelyek révén a fényképeket megrendelték, szerkesztették, feliratozták, terjesztették a szerzőiket feltüntették, majd végül beemelték a történelembe. Ez nem jelenti azt, hogy automatikusan bizalmatlanná kell válnunk mindennel szemben, ami korábbról ránk maradt, de készen kell állnunk arra, hogy az új bizonyítékok vagy perspektívák kérdéseket vonnak maguk után.
A Magnum egy második világháború után létrejött nyugati ügynökség, a fotográfusai pedig a világ jelentős részét bejárták és dokumentálták. Mégsem tehetünk úgy, mintha az ő nézőpontjuk lenne az egyetlen, ahonnan szemlélhetjük a történéseket. Nyitottnak kell maradnunk más narratívákra, valamint újra és újra értelmeznünk kell a saját archívumunk létrejöttének körülményeit. Nem azzal leszünk hitelesek, hogy feddhetetlennek állítjuk be magunkat, hanem azzal, hogy képesek vagyunk önreflexíven tekinteni a munkánkra, és szükség esetén felülvizsgáljuk azt.
Amikor még a MEP-nél dolgoztam, lehetőségem nyílt meglátogatni egy sajtóarchívumot Vietnámban. Addig többségében nyugati médiumok által készített és közölt képeket láttam a vietnámi háborúról, azonban itt hirtelen ugyanazon történelmi esemény másik oldalán találtam magam. Ez az élmény egy alapvető dologra világított rá: egyetlen archívum sem képes a történelmet teljességében megmutatni, csak bizonyos nézőpontokat, körülményeket és közlésformákat tükrözhet. Felelősségünk, hogy időről időre kérdéseket tegyünk fel velük kapcsolatban: ki készítette ezeket a képeket, milyen körülmények között, hogyan használták őket, kinek a perspektíváját képviselik, és mi az, ami hiányozhat belőlük?
Az archívum nem egy pont a történelem végén, hanem egy vessző, ami után folytathatjuk a feltárását.
Magnum Photos: Early Color – Korai színes fotográfiák. Válogatás David Seymour fényképeiből. Fotó: Capa Központ
// /
Borítókép: Magnum Photos-ügynökség találkozó. Werner Bischof és Robert Capa, előtérben Maria Eisner, az ügynökség első titkára. Párizs, Franciaország, 1950. © Werner Bischof Estate/Magnum Photos
A Magnum Photos: Early Color – Korai színes fotográfiák c. kiállítás augusztus 30-ig tekinthető meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.
A kiállítás a Magnum Photos együttműködésével jött létre, és a következő fotográfusok képeiből válogat: Eve ARNOLD, Werner BISCHOF, Burt GLINN, Philippe HALSMAN, Inge MORATH, George RODGER, David SEYMOUR
