2018. 02. 23. | Interview

Mi a közös a csokis piskótában, a PACMAN-ben és a kihasználatlan terekben?

Hogyan néz ki a főváros gyerekszemmel, hogyan látják a gyerekek az iskolai ebédet, és hogyan tudja a közösség formálni a városi tereket? A MOME kutatásközpontú kurzusai ezekre a kérdésekre keresték a választ, a három projekt eredményeit pedig a Budapest Projekt Galériában holnap záró kiállítás mutatja be. Kókai Zsófival, a kiállítás kurátorával beszélgettünk az egyéni és közösségi megoldásokról, a koncepciók megvalósíthatóságáról, illetve a kurátori és arculattervezési kihívásokról.

Kókai Zsófia a kiállítás megnyitóján

Mesélj nekem arról, hogy a kiállítás miért épp a „Közelítések” elnevezést kapta?

Egy kiállításnak címet adni mindig nehéz feladat, mert jól kidolgozott koncepciót és irányt kell belesűríteni szinte egyetlen szóba vagy mondatba, amely összefogja.

Tulajdonképp azért ez lett a cím, mert mindegyik projektnél arról van szó, hogy egy-egy szegmensre, egy-egy témára fókuszálva, egy problémát kutatva, ahhoz közelítve terveztek a hallgatók. Jónak tartom a címet, mert a kiállítás részei különböző területeket érintenek, és egy-egy mélyebb kutatási folyamatot mutatnak be.

Hogyan alakult a kiállítás arculata?

Egy kiállításnál az is feladat, hogy valamelyest egységes legyen az arculata, miközben ebben az esetben nagyon különbözőek voltak a projektek és az igények is. MOME hallgató, Császár Adrienn tervezte az arculatot. Igazából az is megérdemelne egy külön cikket, honnan indultunk, milyen ötleteken és változtatásokon át jutottunk el a végeredményig, milyen visszajelzéseket kaptunk a szín- és formaelképzelésekről, hogy mindhárom projekt egységesen jelenjen meg… Végül, úgy érzem, kifejezi a killítás lényegét.

A Fővárossal való együttműködés miben nyilvánult meg?

A kiállítás kutatásközpontú koncepcióját megosztottuk velük a munka megkezdése előtt. Kifejezett kérésük volt a Gyermekbarát Város 2.0, a MOME Ecolab tavalyi sikeres kurzusának folytatása. Nagyon szerették akkor is és most is, így ezt a projektet állítottuk a fókuszba.

Az, hogy melyik projekt melyik szintre kerül, azt a tér adottságai szabták meg, vagy tudatos döntés, hogy a Gyermekbarát Város került alulra, a többi projekt pedig az emeletre?

A téradottságok nyilván szerepet játszottak. A projektvezető, Fehér Bori felmérte a lehetőségeket, méreteket, és eszerint kerültek be a hallgatói munkák. Felmerült, hogy esetleg bontsuk meg a kiállítást, de végül az egységes koncepciónál maradtunk.

Tehát akkor csak egy része látható a munkáknak?

Igen, a Gyermekbarát város 2.0 esetében csak 22 a 76-ból.

A bejárattól induló, PACMAN-es felfestésnek mi a szerepe?

Ez a projekt az Erzsébet téri gördeszkás pálya elkerülésére, kikerülésére kitalált felfestés. Azon a környéken mindenhol gördeszkáznak, és nehéz a gyalogos gyerekeknek (és a felnőtteknek) úgy átkelni, hogy ne zavarják egymást a deszkásokkal. A projekt lényege, hogy ha követed a mintát, akkor zavartalanul át tudsz kelni, te sem zavarsz senkit, s te is biztonságban vagy. Ez a felfestés kiválóan alkalmas volt arra, hogy a kiállításon összekösse a különböző szigeteket, a kiállított munkákat.

Mi volt az egyes projekteknél a munka menete?

A Gyermekbarát város 2.0 esetében 96 hallgató vett részt a tervezésben, egy féléves projekt, a Design Szolfézs részeként. Változó feladatokat kaptak: videót kellett készíteniük hallgató társaikkal, tanárokkal, és tervezniük is kellett. Ők folyamatosan mozogtak feladatról-feladatra, kint a terepen is, így egész Budapestet átölelte nekik ez a félév.

A Menza+ projektnél kimondottan két általános iskolát vizsgáltak a hallgatók – egy budait és egy pestit. Ugyanazokat a munkamódszereket alkalmazták a két különböző helyen, különböző korosztályokkal.

A Negatív terek csapat pedig inkább egy nagy elméleti kutatást végzett, amit a városban készített felmérések követtek. Így alakult ki az a három fókuszpont, amit a kiállítás is bemutat.

Ezek csak ötletfelvetések, vagy van olyan munka szerinted, ami meg is valósulhatna a városban?

Vannak olyan kiállított koncepciók, amielyek nem kimondottan város-specifikusak, pl. a mellény, amelyben a kisgyerek játszani tud és a kincseit is gyűjtheti . Ez bármikor megvalósítható. De például az útjelző egy olyan kis eszköz, amely abszolút használható lenne a járdák mellett vagy az átkelő csomópontokban. Ilyenek még a felrajzolások vagy a hangdoboz is. Ezek akár alkalmailag, rövidtávon is működnek. Ezekhez gyakran nem is szükséges egy Főváros méretű szervezés, hanem akár egyéb, kisebb kezdeményezések alapján is megvalósulhatnának.

Mi szükséges ehhez?

Attól függ… ha ez csak egy figyelemfelhívás, hogy mutatunk érdekes megoldásokat, akkor nem szükséges hozzá engedély. De ha ezt végig szeretnéd vinni, hogy ez egy felfestett állandó, „intézményes” megoldás legyen, az egy bonyolult procedúra… De bármi megtörténhet. A „negatív terek” csapata kimondottan azzal foglalkozott, hogy a közösségnek milyen szerepe van a negatív terek megváltoztatásában, hogy pletyka sarok, filmklub vagy koncertek hogyan változtatnak egy hely atmoszféráján.

Hogy sikerült a kiállításmegnyitó?

A megnyitón azt tapasztaltam, hogy a látogatóknak nagyon tetszett a kiállított anyag. Érdekelte őket, elolvasták a leíárásokat, kipróbálták, amit ki lehetett próbálni, rászánták az időt. Az volt a benyomásom, sikerült úgy összetömöríteni az egyébként nem csekély bemutatandó anyagot, hogy még befogadható legyen, de mellette izgalmas és érthető is maradjon. Egy ilyen kiállításnak az a nehézsége, hogy ne mi mondjuk el az egész történetet, ne mi adjunk mindent a látogatók szájába, hanem megfelelő impulzusokkal támogassuk a befogadást. A mi dolgunk, hogy felkeltsük az érdeklődésüket az adott problémafelvetésekkel és az általunk kínált kreatív megoldásokkal kapcsolatban.

A kiállítás február 24-ig várja a látogatókat a Budapest Projekt Galériában.