A legnagyobb kihívást a tér végtelensége jelentette
Eddig itthon nem volt rá példa, hogy a virtuális valóság egybecsúszott volna egy diploma-kiállítással, de az óvintézkedéseknek köszönhetően idén egy bitekből felépített spirális térben tekinthetjük meg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen született diplomamunkákat. Az élmény sok szempontból maradandó; a kiállítás kurátorát, Kókai Zsófit és a kiállítótér tervezőcsapatának tagjait kérdeztük a koncepcióról, a digitális téralkotás sajátosságairól, és arról, hogy nekik mit jelent ez az esemény.
Felső sor (balról jobbra): Vatány Szabolcs, Kókai Zsófi, Nagy Hunor. Alsó sor: Miklós Ádám, Iszlai Gáspár, Iszlai József.
Zsófi, kurátorként mennyire kellett önmagadat is „újrafeltalálnod” ebben az online helyzetben? Működtek a bevált gyakorlatok vagy valami teljesen másra volt szükség?
Kókai Zsófi: A kurátori újrafeltalálásra abból adódóan nem igazán volt idő, hogy a kiállítás egy gyors reakció volt erre a váratlan szituációra. Az elsődleges cél az volt, hogy olyan alternatíváját nyújtsuk a „szokásos” diploma-kiállításnak, ami lehetőséget biztosít rá, hogy a mestermunkák így is egy térben legyenek megtekinthetőek. Számomra nagy jelentőséggel bírt, hogy egyfajta térélményt biztosítsunk, és a valódi tér nyújtotta emlékezési folyamatok működjenek a virtuális térben is. Nekem – aki sokat járt-kelt ebben a virtuális kiállítótérben – ez működik, és remélem, hogy azoknak is átjön valami az érzésből, akik látogatóként térnek be a kiállításra.
Mik voltak a koncepció alapelemei?
Zsófi: A kiindulópontot az új campus épületeinek ikonikus megjelenése és az idei diplomaarculat jelentette. Tóth Lili, az arculat tervezője, az egyetem régi főépületének lépcsőjén készült fotókból inspirálódott; arra ugyanis minden momés emlékszik, amikor azon a lépcsőn először felsétált vagy fotózkodott diplomával a kezében. A virtuális tér tagolásánál és a rendezésnél fontosnak tartottam, hogy megfelelő térérzetet és kiállítási szituációt teremtsünk meg. Az egyetem egyes intézetei között árnyalatnyi eltéréseket alkalmaztunk, hogy következtetni lehessen egy adott tér karakterisztikáiból az adott intézetre.
Vatány Szabolcs: Azért is alapoztuk a koncepciót a MOME új campusának hangulatára és formai elemeire, mert ha a kiállítás élőben valósulhatott volna meg, akkor ez lett volna az első diploma-kiállítás az új épületekben. Mivel egy virtuális térről beszélünk, igyekeztünk egy picit elrugaszkodni a valós fizika szabályaitól és légiesebb, szokatlan hangulatot kölcsönözni a szerkezetnek.
Miklós Ádám: A kör mint szerkezeti és rendezési elv kezdetektől fogva praktikus megoldásnak tűnt, kiindulva a – Google Maps-et idéző – panorámatúrák természetéből és limitjeiből. Úgy próbáltuk kialakítani a különböző tereket, hogy azok át- és beláthatóak legyenek minden kameranézetből.
Nagy Hunor:
„A legnagyobb kihívást a tér végtelensége jelentette – megtalálni az egyensúlyt, hogy ne legyen túl zsúfolt, viszont hiányérzete se legyen a látogatónak.”
Úgy gondolom, hogy nagy alkotói szabadság állt rendelkezésünkre, amit igyekeztünk ki is használni.
A kiállítás atmoszférájához nagyban hozzájárul a hangkulissza is…
Iszlai József: Igen, és elég komoly kihívásnak bizonyult, hogy a zene ne zavarja a kiállított diplomamunkákat. Én kerülni szerettem volna az egyébként kézenfekvő ambient megoldásokat, így több XX. századi ondes martenot hangszerre írt zenét hallgattam, majd elemeztem őket az összhangzat és textúra szempontjai szerint. Ennek köszönhetően fedeztem fel, hogy a szabadabban kezelt időmérték és bizonyos harmóniák másképp közvetítik a tér vertikalitását. Mi történik, ha egyszer csak felfele nézek? Banálisnak tűnhet, de nekem ez talán a legfontosabb szempont volt, ami miatt több új ötletet dolgoztam ki. A virtuális térben történő látogatásaimat videón rögzítettem, és az elektromos orgonán készült felvételeim gyakran véletlenszerű hangesemények létrehozásáról szóltak. Ezeknek köszönhetően egy kattintás vagy egy elfordulás szinkronba kerülhet a háttérzenével, viszont a pillanat azonnal szerte is foszlik.
Mennyire sikerült megvalósulnia annak, amit eredetileg elképzeltetek?
Zsófi: Az elején voltak elég elrugaszkodott elképzeléseink, amiket a rendelkezésre álló idő és a körülmények szabtak a mostani formára, de ezzel együtt azt gondolom, hogy sikerült egy egyedi és jó megoldást találni arra, hogy megmutassuk, hogyan élte meg a MOME a pandémiás időszakot.
„Számomra elképesztő az az energia és elhivatottság, amit ebben a félévben lehetett látni, és ez nemcsak azokra vonatkozik, akik most diplomáztak, hanem az összes évfolyamra, tanárokra és a kollégáimra is.”
Reméljük, most arra is lesz elegendő idő, hogy a félévben született megoldásokat megosszuk egymással és tovább vigyük; fejlesszük a „kényszer szülte” jó gyakorlatokat.
Hunor: Az átadás napjára sikerült egy olyan szintre emelni a projektet, amire mindannyian büszkék lehetünk, viszont a folyamat itt nem áll meg: ez a projekt rávilágított arra, hogy mennyi lehetőség és izgalom van egy képzeletbeli tér kialakításában.
Ádám: Nagy szerencsénk volt azzal, hogy ötből hárman egy albérletben éltünk a karantén ideje alatt; ez nagyot könnyített a csapaton belüli kommunikáción, így semmi nem hátráltatta az ütemtervünket.
Iszlai Gáspár: Azt hiszem a tér, amit létrehoztunk nem egy teljesen időtlen, befejezett tér, sokkal inkább egy látkép, egy pillanatnyi konstelláció a kavargó káoszban. Ez egy szándékolt hatás volt, tekintve a kísérletező folyamatot, amelyen keresztül létrejött, és ami sokszor tetten érhető a kiállított munkák tervezői folyamatában is. A diploma-kiállítás, ha fizikai térben valósul meg, akkor is több, személyes esemény együtthatásaként, közös metszeteként működik. Ehhez szerintem sikerült megteremtenünk a szükséges keretet a virtuális térben is. Ugyanakkor a tér jellege nyitva hagyja a lehetőséget a folytatásra, akár egy új hagyományt teremthet.
Mik az előnyei és mik a hátrányai egy ilyen virtuális szituációnak?
Szabolcs: Az előnye mindenképp az, hogy sokkal több emberhez eljuthat. Illetve bármikor zsebből elővehető, mivel mobilon is nézhető a kiállítás. Hátránya, hogy még nem sikerült kitapasztalni azokat a kvalitásait egy ilyen virtuális térélménynek, amelyek érdemben hozzátehetnek egy kiállítás megtekintéséhez, vagy valamilyen plusszal kárpótolnak a fizikai kontaktus hiánya miatt. Én reménykedem benne, hogy sikerül erre a pluszra rátalálni, mert addig egy ilyen tér egy kicsit a valós tér mímeléseként hat.
Ádám: Bár „bejutni” valóban egyszerű, kíváncsi volnék, hogy hogyan boldogulnak benne a látogatók. Érdekes lenne látni, hogyan közlekednek emberek a térben. Kik vannak többen? Akik gond nélkül végig ugrabugrálnak kameráról kamerára, és nem restek használni a liftet, vagy akik villámszerűen a térképes teleporttal cikk-cakkoznak kedvük szerint? A virtuális tér is egy reflexió, ami legjobb esetben is csak megközelíteni tudja a tárgyát, de tökéletesen azonosulni vele képtelen.
Gáspár: Volt egy érdekes etap a tervezésben. Amikor a kiállítótér már valamennyire elnyerte a karakterét, bekerültek bizonyos támpontok, akkor a beszélgetéseinkben ezekre úgy hivatkoztunk, mintha velünk egy fizikai térben lennének, de rejtetten.
„A negyedik szobánkká vált a kiállítás.”
Ugyanúgy tájékozódtunk benne, és ez hasonló élményt jelentett mindenkinek. Az, hogy egy virtuális tér sajátos szabályait feltétlenül elfogadtuk, kitágította a lehetőségeket, sokkal idealisztikusabb megoldásokat találhattunk. A szoba egyfajta Avalonná vagy Elíziummá vált. A társas tapasztalás hiánya talán még személyesebbé tette a barangolást. Viszont a megnyitó után mégis érezhető volt egy társas jelenlét, annak ellenére, hogy ennek nem adta jeleit a kiállítás. Valahol a virtuális és fizikai tér között, mintha egy új csatorna fűződött volna be, amely arra törekedett, hogy a közvetlen beszélgetéseket pótolja. Nem tudok tartalmat kötni hozzá, csak egy erős érzetet. A figyelemét. Pont emiatt vált számomra félelmetessé és sajátossá ez a forma, egy valódi galériához képest.
Kaptatok visszajelzéseket?
Zsófi: Keveset. Úgyhogy várjuk és szívesen fogadjuk akár a kritikát is. Terveztem, hogy én is utána megyek és kérek visszajelzéseket, mondjuk egy újabb kitöltendő kérdőív formájában, de ez a rész még hátra van, és közben már a következő feladatokon dolgozom. Általában kell egy kis idő, hogy ismét kreatívan tudjak hozzányúlni ugyanahhoz a problémához, és fontos hogy valóban tanulhassak egy-egy ilyen feladatból, ne csak ekszkuzálni akarjam magam, hiszen jobban mindig lehetne csinálni.
Zsófi, mit gondolsz a karantén alatt felfutott online kiállításokról? Láttál jó példákat?
Zsófi: Tőlem nagyon távol el az a világ, de ezt azt hiszem, egészen jól sikerült palástolni – persze félreértés ne essék, nyílt lapokkal játszottam, amikor elvállaltam a feladatot. Kevés olyan online kiállítással találkoztam, ahol nem a valós tér reprodukálása lett volna a cél, vagy teljesen elrugaszkodtak volna a fizikai szabályoktól. Viszont most nagyobb hangsúly került mindenhol az online megjelenésre, és így készültek izgalmas weboldalak – ezek közül nekem az egyik kedvencem a RISD oldala és a Royal College of Art kurátori projektjei.
Kedvet kaptál a virtuális kiállítás rendezéshez, vagy ezt követően inkább maradnál a galériatérnél? Hogy látod, lesz még hasonló a MOME-n?
Zsófi: Tulajdonképpen igen. Továbbra is jobban izgatnak a monitoron kívüli lehetőségek, de szívesen vetném bele magam megint egy hasonló projektbe. Biztos vagyok benne, hogy sokat fognak fejlődni az online megjelenések a MOME-n is, de úgy gondolom, hogy egy következő diplomaanyag bemutatásának már más formát keresnénk. Hogy pontosan mi is lesz ez, az még kérdés, de most kicsit több időnk lesz kísérletezni.
// /
A kiállítótér tervezőinek közös projektjeit kövessétek nyomon a Sziklak Galéria INSTÁJÁN!
SCREENSHOTS interjúsorozatunk előző részében a videójátékokról és az álhírekről beszélgettünk, de volt már szó open designról és animációról is. A korábbi részeket ITT találjátok!
A MOME virtuális diploma-kiállítását a hét végéig (07.26.) tekinthetitek meg: ITT!
