„A képeim által sebezhetővé váltam” – Interjú Bede Kincsővel
Április 14-én Három színt ismerek a világon címmel nyílik Bede Kincső első, önálló kiállítása a TOBE Galériában. Kincső 2020-ban elnyerte a Magyar Fotóművészek Szövetségének ösztöndíját, majd a világ egyik legrangosabb fotóművészeti vásárának, a Paris Photo-nak fiatal fotográfusok számára meghirdetett pályázatán lett a négy nyertes alkotó egyike. Képei kiállításra kerültek a BredaPhoto Fesztiválon, és láthatóak voltak Budapesten az ArtMarketen. Most nyíló kiállítása kapcsán kérdeztem alkotói pályájáról és a bemutatásra kerülő fotósorozatáról.
Sajátos módon a filmezés irányából találtál rá a fotográfiára. Mesélnél erről a választásodról? Hogyan lettél fotós?
Volt egy zsebfényképezőgépem, amivel már hétéves koromban dokumentáltam a macskáim életét. A cicák mellett elkezdtem a barátnőimet is fényképezni, majd magamról készíteni fotókat. Ha most visszanézem ezeket a képeket, leginkább arról szólnak, hogy milyen szerettem volna akkor lenni. Nagyon érződik rajtuk, hogy mennyire elégedetlen voltam a jelennel, mennyire vágytam valami másra. A gimnázium alatt életemben először szerelmes lettem, aztán összetörték a szívemet; ezután elég hosszú ideig elzártam magam a világtól: megfigyelő lettem. Később beléptem az iskola színjátszócsoportjába, aminek köszönhetően megtapasztaltam, hogy van bennem egy erő, ami miatt, ha valamit csinálok, az figyelmet kap. Elkezdtem rengeteg filmet nézni Bergmantól Woody Allenig, és jelentkeztem a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Színház és Film Karára. Ott volt egy tanárom, Feleki István, aki nagyon megszerettette velem a fotózást. Ekkor még úgy tekintettem rá, hogy minden, amit fotózok, egy jegyzet vagy hangulat, amire a filmjeimben majd visszacsatolhatok. A MOME fotográfia mesterszakára végül azért felvételiztem, mert nagyon sokan mondták, hogy inkább vagyok fotós, mint filmrendező. Bármennyire is szerettem képeket készíteni, akkor nem értettem egyet ezzel a véleménnyel, és őszintén szólva, kicsit idegesített is, hogy ezt mondják.
Mikor kezdted el úgy érezni, hogy jól tetted, hogy a fotót választottad?
Az igazi változás akkor jött el, amikor elkezdtem a nagyszüleimről képeket készíteni. Azóta valahogy nem kérdés, hogy fotózással kell foglalkoznom.
„Életemben először éreztem úgy, hogy végre sikerült valami olyat megmutatnom a fényképezőgépem segítségével, amit csak én látok.”
Ekkor készült el a Pista művészete című sorozatom a nagyszüleimről, amit beküldtem a Budapest Fotó Fesztivál David Lynch: Gyerekkori rémálmok című pályázatára, és meg is nyertem vele a fődíjat. Nem igazán értettem és hittem el… életemben először kaptam díjat.
Hogyan találtál rá a Három színt ismerek a világon témájára?
Mindjárt két éve, hogy készítem ezt a sorozatot, és ez nemcsak intenzív munkafolyamatot jelent számomra, de fontos része volt egyfajta „elengedés” is. Felszabadulás azzal kapcsolatban, hogy merjem a képekre bízni magam. A fotók lassan – mint egy puzzle – elkezdtek összeállni. Voltak bennem kulcsszavak, gondolatok, érzések. Érdekelt a romániai kommunizmus hagyatéka, a szüleim története. Az, hogy az ember hogyan tud létezni egy rendszerben, illetve a rendszerek miként és hogyan tudnak eltávolítani embereket egymástól, és saját maguktól is. Engem leginkább az érdekelt, hogy én hol vagyok, hova tartok ebben a történetben, és miért foglalkoztat, érint meg annyira ez a téma.
Gondolom, egy ilyen téma feltárása nem kevés történelmi kutatást is igényel.
Igen, a képkészítés mögött komoly elméleti kutatás áll. Szakdolgozatomat a romániai kommunizmust követő rendszerváltás médiaeseményeinek vizuális emlékezetéről és kortárs művészeti reprezentációiról írom. Rengeteg történelmi könyvet, cikket olvastam különböző nemzetiségű történészektől, politológusoktól.
„Érdekes megfigyelni, hogy hogyan írnak román, magyar vagy akár lengyel narratívákban a romániai forradalomról, ki hogyan szeret visszaemlékezni, gondolni rá.”
Majdnem minden román filmet és művészeti alkotást megvizsgáltam, amelyek a rendszerváltás médiaképeit elevenítik fel vagy értelmezik újra. Sokként hatott rám ez az információhalmaz. Annak idején az iskolában tanítottak nekünk ugyan dolgokat, de nem merültünk mélyen el a témában. Otthon is csak keveset beszéltünk róla, de éreztem, hogy van valami ebben a történelmi törésben – ezzel minden összefügg. Otthon, a szüleimmel való konfliktusaimnak nagyrésze is ebből adódott, adódik.
Mesélnél még erről?
Lehet, hogy az elején még túl direkt módon feszegettem a témát a szüleimnél, aminek mindig távolodás, konfliktus lett a vége. Rájöttem, hogy talán azért beszélünk el egymás mellett, mert én kívülről közelítek a témához. A szüleim nemcsak, hogy Európa egyik legkegyetlenebb diktatórikus rendszerébe születtek bele, de a rendszerváltás után, a jelenlegi rendszerrel szembeni csalódottságot is el kell szenvedniük. Bennem nagyon erősen megfogalmazódott az utóbbi egy év során, hogy
„soha többé nem akarom, hogy bármilyen nézet, legyen az politikai vagy vallási, elválasszon a szüleimtől.”
Nem érdekel a politika. Unom. Senki sem csinálja jól. A vallások lenyűgöznek, viszont elszomorít, amikor azt látom, hogy erősebben hiszünk valami megfoghatatlanban, mint egymásban. Erre akkor jöttem rá, amikor apukám autóbalesetet szenvedett, körülbelül egy éve, amikor a sorozatom közepénél tartottam. Volt egy piros Supernova Daciája, amit ő annyira imádott, de én nagyon utáltam. Már a hangjától is rosszul voltam. Néha félrevert a szívem, amikor benne ültem. Vezethetett volna egy jó autót is, de ő inkább ezt vezette. Mindig, amikor a piros Daciában ültem, úgy éreztem, mintha apám lelkében ülnék. A balesetkor nagyon megijedtem, és tudatosult bennem, hogy miért is fontos számomra ez a sorozat, miért is csinálom a képeket, miért is járok sokat haza. Azért, hogy közelebb kerüljek hozzájuk, hogy ne engedjem, hogy a világ megpróbáljon elválasztani tőlük.
A sorozat címe mit takar?
A „három színt ismerek a világon” a kommunista román himnusz első sorára utal. A három szín a román zászló színeit jelenti: piros, sárga, kék. Ez a cím magyarra vagy angolra fordítva megint egy másik értelmet kap, mert amellett, hogy egy kort idéz meg, egyszerre utal a lírai énre is. A képek készítőjére, aki továbbgondolja, újraértelmezi ezeket a sorokat… másképpen, de ugyanarról a három színről beszél.
Hogyan tovább?
Engem most az otthonom, Erdély, Románia inspirál, és számomra nagyon bevált a kettős élet: kicsit Kovásznán, kicsit Budapesten. A megnyitó miatt viszont nagyon izgulok; félek, hogy innentől kezdve bárki azt mondhat és írhat rólam, amit csak akar. Annyira fontosak nekem ezek a képek, hogy miattuk érzem először, hogy sebezhetővé váltam.
// /
Bede Kincső 1995-ben született Romániában, Kovásznán. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen tanult filmvágást, jelenleg pedig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterszakának végzős hallgatója.
A megnyitó Facebook eseménye: ITT! A kiállítás április 14. és május 15. között látogatható.
A TOBE Galériában a „Három színt ismerek a világon” 15 képe kerül kiállításra. A teljes és végső sorozat a MOME diplomakiállításon lesz látható tavasz végén.
Bede Kincső FFS, Behance és Instagram oldalai.
(Szerk.: Schneider Ákos)
Szerző: Berényi Henriett
