Kösz a semmit! 3 bútorhazugság a Divat & Design Ügynökség tolmácsolásában
Van egy gyanúm, hogy amit ma hazai bútoriparnak nevezünk, azt leginkább egy lilulásig fújt, laposan lüktető, lyukas lufihoz lehetne hasonlítani. A magyar bútorgyártás aranykora – kétes értékű presszószékektől kezdve a környező országok „sikerszériáinak” utángyártott változatain át az ikonikus Erika székig – kétségtelenül véget ért. A rendszerváltozással és a centralizált bútoripar megszűnésével keletkezett űrt a mai napig nem sikerült betölteni, ráadásul könnyen lehet, hogy minden ilyen jellegű törekvés megkésettségéből adódóan hiábavaló. A történeti és kulturális okok felfejtése nyilvánvalóan szétfeszítené egy online cikk kereteit, három közelmúltban bemutatott bútor vizsgálata viszont még pont belefér. A DBE Furniture, a Line and Round és a Petervary luxustermékei egyfelől tökéletes illusztrációi az egydimenziós állami szerepvállalásnak, a design alapvető félreértésének, másfelől – a formák virgonc görbületein kívül – kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Kvalitásos tervezők álmodták meg, lifestyle magazinok ünnepelték, pályázati vagy befektetői pénzekből készültek, kereskedelmi forgalomban nem kaphatóak, legalábbis nyilvánosan közzétett ára egyiknek sincs. Holott a Divat & Design Ügynökség credo-ja szerint az ilyesfajta együttműködésekkel valósítják meg a kreatívipar „legfontosabb stratégiai pilléreit” – félkonceptuális fázisban kallódó luxusbútorokat.
A cikkben szereplő gondolatok a szerző személyes véleményét tükrözik, függetlenek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem intézményi álláspontjától.
DBE Furniture: Moon / Line and Round: Burnt Geometry / Maform: Piano Bench
Nehéz lehet a hazai bútortervezők élete. Nem elég, hogy „nagyon-nagyon kevés sorozatgyártott designbútor születik Magyarországon”, a globális brandek embertelen léptékű gyártási kapacitásával, sokszor megkérdőjelezhető etikájú, profitorientált üzleti modelljeivel lehetetlen versenybe szállni. Egyszerűen nem adja ki a matek. Szűkös terep, amiben dolgozni kényszerülnek, arról a súlyosbító körülményről nem is beszélve, hogy a tárgykultúra válságos helyzetben van. Az más kérdés, hogy erről – fogalmatlan döntéshozóktól kezdve homokba dugott fejű designerekig – sokan még mindig nem szeretnének tudomást venni. Miképpen az építészeti diskurzusnak egyre inkább szervesülő részét képezi az adaptive reuse, vagyis a meglévő épületek és infrastuktúrák kreatív újrahasznosítása az erőforrások racionális elosztásával, úgy a formatervezés is mintha a nyersanyagcentrikus megközelítések irányába tolódna a hagyományos, emberközpontú, form follows function logikájú tárgytervezésből. Az ilyesfajta tervezői attitűd ráadásul szükségszerű stratégia: nyersanyaghiányos bolygónkon túl sok helyet foglal a felesleg – designprobléma a javából. És az anyagi javak eloszlásának aszimmetriájáról, a véget nem érő optimalizálás fenntarthatatlan pszichózisáról, a polarizálódó társadalmakról még nem is beszéltünk, de az is jelzésértékű körülmény, hogy évről évre erősödnek az olyan kritikai megközelítések, mint a spekulatív design vagy a design fiction. Ezek a tendenciák mind afelé mutatnak, hogy „nem érdemes fokozni a bőség zavarát” – ahogyan egy korábbi interjúban is elhangzott. Szóval mi a magyar bútortervező válasza? Luxusbútorok, naná!
A fenntarthatóság hazugsága (DBE Furniture: Moon)
Forradalmi, misztikus, minimalista, merész, egyedi, impozáns, egyedülálló, innovatív, feltűnő, kifinomult, futurisztikus, klasszikus, kiemelkedő, kozmikus, elit, császári – ilyen jelzőkkel illeti a DBE Furniture saját bútorkollekcióját honlapján, amiben az egy levegővételre jutó szuperlatívuszok mennyisége valóban világszínvonalú, bármi más minimum kérdéses. Az Elle magazin menetrendszerűen járult hozzá a kritikátlan lelkendezéshez, egy névtelenségbe burkolózó sajtómunkatárs konkrétan paradigmaváltást kiáltott cikkében, „amely fenntartható pályára állítja a bútortervezést és -gyártást”. A hangulat tetőfokon, közben olyan értelmetlen zagyvaságokat is olvashatunk a Moonról, mint az interkulturális formanyelv, az új dizjánstílus, és ha ez nem lenne elég, a bútorcsalád (dobpergés!) természetesen fenntartható. Ez a blöff pedig a holdról is látszik.
A császári dobozok 90%-ban újrahasznosított alumíniumhabból készülnek, továbbá – mintha ez bármit is számítana – a világ első alumíniumhabból készült bútorai. A szállítást és az összeszerelést „helyi bútormenedzserek biztosítják”, a gyártás kizárólag előrendelésre történik lokális szinten – jelentsen ez bármit. A DBE Furniture hibátlanul felmondta a fenntarthatóságról szóló kommunikációs leckét lokalitással, kisvállalkozókkal és anyagcentrikus tervezéssel, csakhogy a rikító zöldség valószínűleg semmi másról nem szól, mint rideg piaci megfontolásokról: a készenlétbe állított, kvázi kiszolgáltatott partnerekkel és az előrendeléses modellel meg lehet előzni a feleslegesen legyártott, raktárakban porosodó bútorok okozta tetemes pénzügyi buktát. Igaz, addig tényleg fenntartható, amíg senki nem rendel belőle.
A lokalitás ígérete egyébként szürreálisnak hat ebben a császári kontextusban. Egy ceglédi alumíniumhabosító-üzemben elkészülnek a kozmikus ládikák, továbbítják az abonyi bútormenedzsernek, aki összeszereli, végül leszállítja a szolnoki megrendelő parkosított kastélyába, lehetőleg elektromos autóval. Valami ilyesmi termékút vizionálható az olyan lózungok alapján, amik kiterjedt gyártói hálózatot, szén-dioxid-kibocsátás minimalizálását, helyi kis- és középvállalkozások támogatását ígérik. És mennyibe kerül egy komód vagy éjjeliszekrény? Hány százalékot kapnak azok a bizonyos kis- és középvállalkozások az eladások után? Vagy mégis mit spórolunk a forradalmi alumíniumhabosítással? A pontos számokat rejtély övezi, úgymond nem publikus – haladjunk is tovább!
A jó ízlés hazugsága (Line and Round: Burnt Geometry)
A Line and Round a bútortervezők szorongásait egy fokkal elegánsabb, ámde korántsem példa nélküli módon igyekezett oldani: kulturális porhintéssel. Ha nem lehet egy értékesíteni kívánt termék kapcsán semmilyen érdemi állítást tenni, hangsúlyozni társadalmi relevanciáját, újszerűségét, merészségét, hiánypótló jellegét, bármilyen értelemben vett tétjét, akkor kézenfekvő marketingstratégia azzal validálni, hogy párhuzamot vonunk a produktum és tetszőlegesen megválasztott, komoly kulturális jelentőséggel rendelkező, a művészettörténeti kánon által magasan jegyzett alkotók között. Az önmítosz-teremtés visszatérő mintázata ez, aminek gátlástalan gyakorlatában Csontvárytól kezdve Andy Warholig sokan váltak már plakátemberré. A recept körülbelül ennyi: annál ízesebb a sztori, minél több sztárművész van belekeverve. Nagy szavak, kis rizikó – kikérni úgy sem tudják maguknak.
A szócséplő ezúttal is maximumra pörgött, a sajtómegjelenésekben veretes, ám nem túl kreatív névsor került összefüggésbe a Burnt Geometry-vel: Moholy-Nagy László, Breuer Marcel, Kassák Lajos, Victor Vasarely, Korniss Dezső, Lantos Ferenc „és társai”, továbbá olyan személyeken túlmutató mozgalmak és kulturális monolitok is fennakadtak a referenciahálón, mint a Pécsi Műhely, a Bonyhádi Zománcművészeti Alkotótelep, a Bauhaus, a konstruktivizmus, a neoavantgárd, de a Hype and Hyper fárasztó megfejtéseiből sem szenvedtünk hiányt: A kollekció egyszerre merít a Bauhaus elveire támaszkodó magyar neoavantgárd (…) műveiből, népművészeti elemekből és a hetvenes évek magyar vidéki társadalmának hétköznapjaiból.
A Line and Round tehát bútorkollekcióba sűrítette mindazt, ami a kortárs design perspektívájából jelentőségteljesnek bizonyult a komplett 20. századi magyar művészettörténetben. Ha csak egyetlen dolgot kéne kilőni az űrbe, ami a magyar designkultúrát meséli el szavak nélkül egy idegen civilizáció számára, nincs kérdés, a Burnt Geometry lenne a tökéletes választás. Habár egyik-másik referencia esetében kétségtelenül (bele)látható valamiféle esztétikai folytonosság, akárcsak egy IKEA-s dohányzóasztal 55*55-ös lapjában is tükröződni vélhetem a Fekete négyzetet, de hogy miképpen jutottunk a munkássztrájkokat szervező, örök lázadó Kassákhoz, aki – Egy ember élete c. önéletrajzi regényének tanúsága szerint – többször látott hajléktalanszállót, mint luxusbútort, az tulajdonképpen érthetetlen. Úgy tűnik, jó ízlésből a tervezőasztalon túlra már nem jutott. De Lantos Ferenc, a kollekció fő plakátemberének mantrázásával kapcsolatban is vannak fenntartásaim.
Lelkes amatőrként régóta követem a hazai műtárgypiac alakulását. Aukciós katalógusok, leütési árak, állami gyűjtemények, magángalériák kiállításai lüktetnek együtt, a nap végén pedig – a tőzsdéhez hasonlóan – új nyerteseket avatnak. Az aukciós házak archívumait böngészve kirajzolódnak a trendek, de a leütési árakon túl az is lekövethető, hogy miképpen csatlakoznak bele a mainstream áramlataiba az éppen „futtatott”, korábban kevésbé népszerű alkotók. A műtárgypiac spekulánsainak mostanában minden bizonnyal Lantos Ferenc a kedvence. Tizen-huszonezres szitanyomatai pár év alatt kerültek fel a „legfelső polcra” Bak Imre és Victor Vasarely grafikái mellé, nem olyan régen nyílt állandó kiállítása Pécsen, budapesti magángalériákban újabb és újabb tárlatokon láthatjuk munkáit, a gyűjtők pedig lassan mindent felvásárolnak, ami mozdítható: köztéri reklámgrafikáktól a skiccekig.
Mindeközben a száguldó hype-vonat ablakából nemcsak az alkotó kontúrjai mosódnak el, hanem életművében legalább annyira jelentős, integrált művészetnevelési programja is tűnni látszik a horizont mögött. De azon sincs különösebb fennakadás – genderdiskurzus ide, női művészek oda –, hogy Lantos reflektorfénybe állításával a művész árnyéka ironikus módon épp feleségére, Apagyi Máriára vetül, akivel nemcsak magánéleti, hanem szakmai értelemben is mellérendelő viszonyban voltak. Reformpedagógiai elképzeléseiket közösen dolgozták ki, publikációikat több esetben ketten jegyezték, sőt, még a művész honlapja is Apagyi-Lantos előtaggal található meg. Persze értem én, a merchandise cuccok ledobnak magukról mindent, ami bonyolultabb egy szofisztikáltnak tűnő bemondásnál.
Az innováció hazugsága (Petervary: Piano bench)
„Kevés olyan dolog van, amit a Maform az elmúlt 13 évben ne tervezett volna meg. (…) Most újabb rendhagyó területen alkottak, a klasszikus zene innovációs nóvumának formatervét készítették el, amely a design és a zenei szakmát is megrengette már.”
Ezzel a kellemetlen felütéssel indul a Maform és a Petervary közös sajtóközleménye. A zenei szakmát felforgató konceptuális ülőbútor gondolata nagyjábol olyan, mint azt állítani, hogy a tervezési paradigmák alapjaiban változnak meg egy-egy Adobe-frissítést követően. Arcpirító hülyeség. De az is jó kérdés, hogy a sosem tapasztalt rengetést miféle műszerrel sikerült mérniük, merthogy egy akárhányezredik díj az A’Design Awardon, a Red Doton vagy bármelyik vérkapitalista üzleti modell alapján működő „szakmai megmérettetésen” aligha bír érdemi relevanciával. Szürreális újra és újra olvasni, hogy magukat látszólag komolyan vevő tervezők PR-díjak bűvöletében élnek, miközben nyílt titok, hogy jövedelmező iparággá vált a „minőségbiztosítás”. A szemfényvesztésre hangolt pályázatok ökoszisztémájában az ilyen megfelelési kényszeres designereknek és stúdióknak van a legnagyobb értéke, hiszen ők pörgetik a nevezéseket, utalják a milliókat, hogy a végén egy színes kis pecsétet kaphassanak az üzenőfüzetükbe. Otthon aztán lehet büszkélkedni!
Visszatérve a Darth Priccsre: adott egy hosszú évtizedek óta változatlan, klasszikus kontextus, amibe a gadget-fétis jegyében bepofátlankodik egy digitális tárgy, sőt, posztmodern tréfaként a historikus formavilágra rímelő attribútumokkal igyekszik magát álcázni. A Lehel téri piaccal közeli szellemi rokonságot mutató Piano Bench-re tekintve hasonló bizarr érzésem támad, mint amikor egy emberszerű robotot figyelek: már majdnem olyan, de még éppen nem – zsigeri szinten nyomasztó látvány. De nemcsak a robotikában, hanem a tipográfiában is létezik egy hasonló jelenség: két majdnem ugyanolyan betűtípus egymás mellé rendelve kellemetlen, optikai feszültséget gerjeszt. Kis különbség = zavaró különbség. Mindezektől függetlenül, ha még el is tudom fogadni ezt a beolvadásra tett álszerény esztétikai kísérletet, szinte azonnal felmerül a kérdés: akkor meg mit keres ott csupa nagybetűvel a founder neve? Lassan kétszáz éves, kultikus hangszergyártók grafikai gesztusát majmolni egy óvodáskorú, tőkésítés előtt nyereséget elkönyvelni képtelen céggel. Klasszikus elegancia helyett business casual.
Az okoszongoraszék kapcsán továbbá azt is megtudhattuk, hogy „a prémiumminőségű, elektromos emelési funkcióval kiegészített változat (…) olyan változást hozhat, mint a kerékpároknál a váltó”. Nehezen követhető, hogy egy teljesítményre optimalizált céleszköz és egy komplex esztétikai dimenzióval rendelkező tevékenységet kiszolgáló tárgy miképpen hozható párhuzamba, de az innováció ígérete annyira hipnotikusnak bizonyult, hogy a koncepció sikerrel jutott el a Hiventures – és az MDDÜ szakmai koordinációjával működő – Divat & Design tőkealaphoz. A 125 millió forintos tőkeinjekciónak köszönhetően elkészültek a prototípusok, a különböző sajtómegjelenésekben pedig orrvérzésig olvashattunk a kedvező világpiaci kilátásokról, valamint a zongoristák „évszázadok óta kezeletlen gondjáról”, amit a Piano Bench a zongorával párhuzamosan gördülő, állítható üléspozícióval kíván orvosolni. A kérdésem csupán ennyi: szűkebb célcsoportot és jelentéktelenebb problémát nem lehetett volna találni annak a 125 milliónak? Az ilyen és ehhez hasonló tárgyak reprezentálják számomra a tervezői éthosz keserű végét: egy statisztikailag nem kimutatható, kiváltságos társadalmi réteg vélt nehézségein igyekszünk könnyíteni egy erőből feltőkésített cég luxustermékével.
Divatos és dizájnos
Habár az első bekezdésben szereplő „kvalitásos tervezők” szófordulatot egyfajta puhításnak szántam, a cikkben szereplő 1663 szó mellett ez a kettő aligha válik tényezővé. Pedig komolyan gondolom. Képzeletemben a szóban forgó designerek bármilyen komplex tervezői akadályt ugyanolyan magabiztossággal vesznek, mint a luxusbútorok formáinak macerálását. Szociális projektekkel, spekulatív designnal vagy a nem-tervezés kultúrájának programszerű képviselésével (sajnos…) nem lehet befektetéseket és díjakat nyerni, inkubációs programokban részt venni, ugyanakkor az is tényszerű, hogy az egydimenziós állami szerepvállalás validálása pont azoktól érkezik, akiknek a kritikát kellene gyakorolnia: tehetséges, sikeres, főállású tervezőktől. De a konstruktív hozzáállás hiányától függetlenül is lehetetlennek tűnő feladvány detektálni a fenti projektek kreatívipari jelentőségét, horribile dictu nemzetstratégiai fontosságát. Ha a világnak tényleg égető szüksége lenne magyar luxusbútorokra, akkor egy komolyan vehető webshopot talán tudna prezentálni nekünk a Divat & Design Ügynökség. Legalább egy árva árcédulát látnánk valamelyik divatos és dizájnos objektumon! Szóval mit kapott a magyar designkultúra a sosem látott szakmai koordináció végén? Lényegében két dolgot: félkonceptuális luxusbútorokat és PR-agymenéseket. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a néhol abszurd hülyeségbe, néhol bicskanyitogató pofátlanságba hajló zagyvaságokat – a designnal foglalkozó lelkes sajtómunkatársakon kívül – senki nem vette komolyan.
// /
Az MDDÜ inkubációs programjában a Burnt Geometry kollekcióban szereplő ülőbútor, csak a Dedas szerepelt, a teljes kollekció a program után lett kidolgozva, továbbá a DBE Furniture közlése szerint a Moon sem került semmilyen hivatalos pályázati viszonyba az MDDÜ-vel, ettől függetlenül az ügynökség honlapján saját névjegye és kapcsolattartója van a márkának.
Fotó: Moon / Burnt Geometry / Piano Bench
Érdekel a fenntarthatóság és a designkultúra viszonya? Olvasd el cikkünket Az emberközpontú tervezés határai c. kötetről ITT!
