2024. 04. 29. | Design

Egy félreértett világvége – Kritika az It’s Fine művészcsoport kiállításáról

Az új művészeti jelenségek színre lépése mindig piros betűs esemény. A friss, éhes szemek és szorgos alkotói kezek ambíciója – és olykor arroganciája – nagy inspiráló erővel bír, még akkor is, ha nem feltétlenül pendülünk egy húron a karakterükkel vagy mondanivalójukkal. Így vagy úgy, de az új művészetre való szükséglet és a kurrens perspektívák és erőfeszítések tátongó hiánya olykor akciót kényszerít, és kritikusként kevés jobb dolog van, mint az ilyen független, emergens – és ebből adódóan változatos minőségű – kezdeményezéseket kicsomagolni.

A GODOT Kortárs Művészeti Intézet szűkös és meredek lépcsőkkel összekötött emeletein futó Tehetetlen kiállítás is egy ilyen küszködő világra jövetel eredménye. Termeiben megfontolatlan merészséggel vegyül a technikai sokszínűség, a vak ideologizálás, a gúnyos életerő, még a mémkultúra mutánsa is előkerül. A kiállított művészek nagy elszántsággal és szinte hibátlan altergyerek vernakularitással szónokolnak a világ megannyi jelenlegi kínjáról és bajáról, közben izgágán keresve a párbeszéd másik felét, a fiatal közönséggel való kapcsolatot és megértést, a mizéria megosztásában rejlő katarzist.

Az apokalipszis prófétái, a kiállításért felelős It’s Fine művészcsoport több szempontból is unortodox egység. A jelenleg hatszemélyes csapat inkább egy fricskaszerű, nem teljesen átgondolt összeverődés benyomását kelti, mintsem egy határozott, naprakészen szatirikus mozgalomét, így a laikusság és a befejezetlenség mumusa árnyat vet az egész kiállításra. Missziójuk és manifesztumuk – a fáradhatatlan szócséplés ellenére – végérvényesen ködös marad, és maguk a kiállított tárgyak szellemisége és személyes víziója is a fókuszpontok olyan széles skáláján mozog, hogy azt már bátran lehet a belső inkonzisztencia jeleként elkönyvelni.

Nincs új a vérhold alatt

Szorongtál már valaha? Volt valaha olyan benyomásod, hogy a világ oly nagy és rémisztő, és te oly kicsi és ártalmatlan vagy hozzá képest? Érezted magad valaha tehetetlennek olyan – az indivídum számára többnyire amúgy is felfoghatatlan kiterjedésű és komplexitású – dilemmákkal kapcsolatban, mint az iraki háború, a klímaváltozás, a lakhatási válság, a kelet-európai nőszerep, vagy akár a koktélparadicsom ára?

Ha ezen kérdések bármelyikére a válaszod „igen”, akkor aggodalomra semmi ok. Ez csupán azt jelenti, hogy te is emberből vagy, mert ha az elmúlt kb. ötezer évben az emberiség frusztrációinak nem volt folyamatos része az a gondolat, hogy a világ rossz irányba halad – és ezért kétség kívül hamarosan gajra megy –, akkor bizony soha sem.

Billy Joel is megmondta: „We didn’t start the fire, it was always burning since the world’s been turning”. Egy szó mint száz, a kiállítás témamegjelölése és megannyi felvetése – attól függetlenül, hogy korrektek vagy sem – fantáziátlan, lerágott csont, és ez antitetikusan hat a mozgalom forradalmi szellemével szemben. Maguk a boncolt problémák aktuálisak, és ezért tudunk hozzájuk kötődni – nagyjából olyan intenzitással, ahogy egy internetes hírportál kezdőoldalához lehet –, de a világ viszontagságainak felfejtése a művészetben már a 19. század óta afféle örökzöld jolly jokerként funkcionál, történetileg erre egész avantgárd irányzatok és életművek épültek rá.

Egy olyan világban, ahol minden nagyszülő látásból ismer legalább három Banksy-művet és a komoly művészetnek kvázi alapkövetelménye a korra való kritikai reflexió, a témát érdemes tudatosan, eredeti irányokból megközelíteni. Nem lehet leragadni a szimpla, materiális valóságok (háború, anyagi hiányosságok, egyenlőtlenségek) puszta nyugtázásánál.

Az antiszuperhős

Az It’s Fine esetében az előszeretettel meglengetett „közöny” és „tehetetlenség” hívószavai, és az ebből eredő kölcsönös, „egy-közös-süllyedő-hajóban-evezünk” jellegű szimpátia lennének azon összetevők, amik sikeresen elkülönítik és személyesítik a kiállítást, de ezek a tételek – a csoport fontoskodó manifesztumán túl – sem a művekbe, sem a művek mögött húzódó attitűdökbe nincsenek belefoglalva. Nem is nagyon lehetnének: a „közömbös művészet” oximoron, legalább annyira okafogyott, mint „a mozgalom, ami tehetetlen”.

A kiállítás és a mögötte álló csapat legnagyobb vakfoltja ebből a kettőségből ered: nagy különbség van aközött, hogy a mozgalom milyennek szeretné magát láttatni, és milyen valójában. A kortárs kontrarianizmus és hipszter kontrakultúra hálójába csavarodva az It’s Fine tagadja az aktivizmust, az érzelmi téteket, felsőbbrendűséget színlel és a flegmaság maszkja mögé bújik; de a művek – akár élvezhetőek, akár nem – maradéktalanul kreatív folyamatok termékei, és ezért elemükben hordozzák az elköteleződést, a motiváltságot, a hitet és az őszinte értékrendeket. Vajon szükséges-e ezeket a valós, esetlegesen vonzó alkotói energiákat egy keserű, önelégült fintor mögé bújtatni?

Nehezbítő körülmény, hogy az It’s Fine-nak már nem ez az első dobása. A csoport teljesen fölöslegesen magára erőszakolt papírvékony szerepe és kocsmapulti bölcsességei a megfigyelő szeme láttára, valós időben fáradnak ki, s mindeközben elkerülhetetlenül felüti a fejét a csúf, azonban teljesen jogos kérdés: mégis hova megy ez ki? Hányszor lehet még erről a szerencsétlen lóról ugyanazt a bőrt lenyúzni?

Túl sok kontent, nem elég kontext

A kiállítás tartalmak terén egy lefűrészelt csövű sörétes puska módszerével operál (értsd: szétlő). A művészcsoport videós bemutatkozása után kaleidoszkópként fogadott a festmények, ready-made szobrok, fényképek, kevert médiás installációk, textilek, csempék és képregények kavalkádja. Kellemes meglepetésként ért a mára már csaknem kizárólagosan low culture-ként túlélő homokszobrászat felbukkanása is, ami itt Gulyás Andrea Katalin kezei között, a lakáskrízisre reflektálva nyer értelmet.

Sok más téma is hatásos prezentációt kap: W. Horváth Tibor többek között a kapitalista gépezet rendületlen forgásának állít műemléket egy hatalmas lármát keltő betonkeverő közreműködésével. Szabó „Kristoflab” Kristóf robbanások nevében felhúzott média-monolitja habár mondanivalójában kong az ürességtől, a lökéshullámok zsigeri hipnózisával mégis bevonzza a tűnődő tekintetet. Barcza Réka – Shakespeare Oféliájának vízbe fúlását remixelő – kád-installációja és mellé járó képsorozata is egy hangulatos, fényeffektekkel és hangaláfestéssel megtoldott termet kapott, ezek voltak a kiállítás derengő fénypontjai.

A diverzitás nyújt egyféle sovány vigaszt a kiállításnak: látszik, hogy minden művész a saját elemében tevékenykedett, de a végső tárgyak és reflexiós stílusok inkább elnyomják egymást, mintsem hogy harmonikusan, együtt szólalnának meg. Erre számos példa van: A GODOT apró termeiben egymástól mindösszesen pár méter távolságában vannak elhelyezve olyan művek, mint Szabó „Kristoflab” Kristóf komolyabb karakterű bombaszobrai és katasztrófafestményei, Balogh Gallusz pálcikaembereket szerepeltető, gunyoros és dúsan anyázós comic stripjei, W. Horváth Tibor robusztus, sejtelmes, egész szobás installációi, vagy Barcza Réka belpolitikát és szocmédiás főzős kontenteket kifigurázó skiccvideói.

Mondanom sem kell, hogy ilyen proximitásban szinte biztos, hogy az egyik tárgy megtapasztalása el fog venni a másikéból. A Tehetetlen Kiállítás olyan gyakorisággal idéz elő ilyen élményzavart, hogy a tárlat egyszerre hatféle külön szék közé esik, és nincs egy lekövethető tematikus ösvény, ami az alkotók közötti – amúgy nem kolosszális – távolságokat megkísérelné áthidalni.

Kitérő a mémekről

A Tehetetlen Kiállítás magáénak tudhat egy újszerű dolgot, azonban ezt a dolgot annál kevésbé lehet szívesen látni. Maga a művészcsoport neve is ide származtatható vissza, az internethez, és a mémekhez.

Virális, rövid életű gondolatok és formátumok, spontánok, viccesek, vécén ülve baromi jól el lehet rajtuk szórakozni, de a művészettel való vegyítésüket fokozottan óvatosan kell kezelni. Nem is feltétlenül azért, mert a mémek műfajilag túlságosan suttyók lennének a művészethez, hanem azért, mert teljesen más törvényszerűségek szerint működnek, esszenciájukban kerülik a közéletet (még akkor is, ha gyakran reflektálnak rá), és a szavatosságuk pillanatok alatt le tud járni.

Ezen nem kevés kulturális tőkét is lehet bukni: a mémek használata – extra önreflexiók vagy továbbgondolások nélkül – úgy hat, mint ha a leblokkolt alkotó egy valódi vízió hiányában a bejáratott sémákhoz fordulna, népszerű és biztonságos klisékbe menekülne, így olcsósítja a végterméket. Itt is ez történik.

Nem arra kell gondolni, hogy a kiállítás keretében bizonyos internetes mémek egy az egyben falra kerültek, de a kultúra hatása – az általános internetes és szocmédiás közegek befolyásával együtt – kifejezetten érezhető. Bizarr a helyzet, mert az It’s Fine is előbb volt Instagram-oldal, mint kiállítás, és míg a művészcsoport szemezgető, problémák felszínét pusztán kapirgáló attitűdje az internet quality controlt nem ismerő, lájkokra játszó falain belül jól operálhatott volna, ez nem összeegyeztethető egy magát legitimizálni szándékozó mozgalom atmoszférájával.

Kiemelkedő példa erre a jelenségre Balogh Gallusz „Nem baj mert leszarom” névre hallgató képregénysorozata, ami habár doomscrolling közben talán képes lenne bágyadt félmosolyt csalni az arcomra, egy kiállítótérben – ahol önmagát képviselve kell helyt állnia – egyszerűen harmatgyengének bizonyul. A művészcsoport bemutatkozó videója vagy Barcza Réka főzős tartalmai sem különbek, mindkettejük a tíz évvel ezelőtti tumblr „lolsorandom” kultúra eszközeivel próbálkozik be, ezek is ordasat puffannak. Még abban az esetben is, ha direkt így lettek volna tervezve, szeretném az alkotókat emlékeztetni arra, hogy a „szándékosan nem jó” az irónia legsilányabb fajtája.

Mit tanultunk?

Kicsit sóvárog a szívem a projekt után, ami az It’s Fine lehetett volna. Az eredeti szándéknak – ami ahogy az kiderült, biztosítani szeretett volna egy kulturális mezőnyt ezeknek a problémáknak és szorító életérzéseknek a megosztására – abszolút van létjogosultsága. Érződik, hogy a csoport nem adott saját magának időt ahhoz, hogy a témát ténylegesen kitapogassák és feldolgozzák, és a csiszolatlan, szétszórt műveken és rendezetlen kiállítási tereken túl lapul a mozgalom karakterének kérdése is. A tónus, amit az It’s Fine adoptált, nem tud saját magával összeférni.

Egy olyan arculat, ami az iróniára és az anti-értékekre épül, nem tud őszintén szólni a befogadóhoz. A személytelen fikázásból és panaszkodásból soha nem lesz komolyan vehető, produktív dialógus, és így még akkor is, ha a kiállítás itt-ott kiizzad egy pillanatnyi ötletes vagy akár vicces ingert, a célpontját mérföldekkel téveszti el.

Pedig lettek volna alternatívák: a páriaság vagy félreértés lehetőségével dacolva esély volt arra, hogy az It’s Fine a szarkazmust teljesen átkarolva, dadás féktelenséggel és kaján vitriollal dagonyázzon a globális állapotok tagadhatatlan mocskában, és ez talán nekem okozta volna a legnagyobb örömet – vagy egy ennél kevésbé rizikós stratégiát alkalmazva lehetett volna a mozgalom misszióját összpontosítani, körvonalazni, a bohóckodó feleslegeket lenyisszantani, és méltó teret adni a diskurzusnak. A kettőt viszont egyszerre megoldani képtelenség.

A kiállítás kurátora, Cserhalmi Luca a Zero Művészeti Podcast keretében a csoport jövőbeli tevékenysége kapcsán említette, hogy az It’s Fine kiállításai egy ívet fognak alkotni. A látottak fényében merem remélni, hogy ez az ív a minőség ívét jelenti, és meredeken felfelé fog tartani. Ha ez nem valósul meg, akkor lehet hogy a csoport kívánt hatásának elérése érdekében célszerűbb lenne az elmélkedést másra hagyni, munkacsoportokba szerveződni, és elkezdeni felhúzni azokat a naperőműveket, atombunkereket és étkezési központokat.