Hova repít a Kék Pelikán? Gondolatok Csáki László animációs dokumentumfilmjéről

Hogyan lehet rajzfilmre vinni a „megoldjuk okosba” attitűdöt és a rendszerváltás utáni fiatalság történetének egyik jelentős sztoriját? A Kék Pelikán – sok egyéb aktuális felvetés mellett – erre a kérdésre is választ ad. Az 90-es évek utazási vággyal fűtött fiataljai Európa feltérképezéséhez pénz hiányában alternatívákat kerestek, mai fiatalként akár legendának is tűnhet Ákos, Laci és Petya története ahogyan hamisított vonatjegyekkel barangolták be a kontinenst.

Csáki László nemrégiben bemutatott egész estés animációs filmje egyben dokumentumfilm is – némi csavarral. A nemzetközi rajzfilm szcénából a Midnight Gospel (2020) Netflixes rajzfilmsorozat vagy az egzisztencialista kérdéseket feszegető Waking Life (2001) narratívájához hasonlítható. Interjúkon alapszik, a történet folyama ezeket a beszélgetéseket becsatornázva mutatja be a rendszerváltás utáni Magyarországot és azt, mit is jelent, hogy a Kék Pelikánnak köszönhették az emberek a szabadságukat.

A rajzfilmjelenetek mellett Super 8-as felvételek kísérik a képkockákat, amelyekkel szintén a kor hangulatvilágába és tárgykultúrájába kapunk betekintést. A struktúra nem csak ezektől a váltakozó képformáktól különleges, egyes szegmensekben az animáció csak sejteti az elkövetkezendő történéseket a nézővel. Tingyela Dorottya jelenleg a MOME harmadéves animációs hallgatója, mint posing layout szakember vett részt a produkcióban. Elmondása szerint a felépítésben nincsenek éles határvonalak, nem illeszkedik egy merev struktúrába azalkotás. Ez egy animációs film, de miért ne lehetne akkori tárgyakkal is érzékeltetni a korszakot? Szerintem gondolkodásra készteti a nézőt az absztraktabb megfogalmazásmód, kölcsönöz a filmnek egy kis költőiséget – említtete Dóri.

A Kék pelikán víziója két ellentétes, de egymással kommunikáló vizuális világban nyilvánul meg. Az animációs stílus, mely egyfajta időtlenséget sugall és a korszakra jellemző kamerafelvétel textúrája együttesen alakítják ki ezt vintage-nek vagy akár retrónak nevezhető látványvilágot. Ebben az ábrázolásban pedig van valami otthonos és megnyugtató. Elizabeth E. Guffey retróról készült tanulmányában arra a megállapításra alapoz, hogy a múlt ábrázolása és a múltbeli vizuális elemek alkalmazása egy lehetséges módja az emberi történetmesélésnek. A retró teret biztosít számunkra, hogy megismerjük a múlt modern interpretációit – írja. [1] Tekinthetünk erre úgy is, hogy amikor visszaemelünk valamit egy letűnt időszak vizualitásából, egyúttal újraértelmezzük saját múltunkat. A Kék Pelikán azért ilyen otthonos, mert ismerős motívumokat és jelenségeket visszaemel, ugyanakkor nem szeretné megmásítani – jobbá, szebbé, vonzóbbá tenni – azt, amit ma már nem láthatunk eredeti formájában.

A retrót gyakran elutasítják, mint a divatos és népszerű kultúra szüntelen étvágyának hozadékát, de figyelmen kívül marad az a lehetőség, hogy a retró megjelenése a múltról való főfolyamú gondolkodásban valamilyen változást sugall – jegyzi meg Guffey tanulmányában, ami szépen rímel arra, ahogyan a Kék Pelikán festi le a korszakot azok számára, akik nem élték meg a 80-as 90-es éveket. Analóg kamerák, bakelit lemezek, susogós dzsekik: a rajzfilm ebbe a világba repít, egy különleges találkozásra invitál azzal a közeggel, amelyet megannyi apróságban látunk visszaköszönni a hétköznapok során. De a múltidézés mellett rengeteg apró referenciával is él. Eszünkbe juthat a Ruben Brandtban, ahol a művészettörténeti visszacsatolások özönvízként leptek el, a Kék Pelikán utalásai azonban ennél sokkal diszkrétebben kúsznak a tudatunkba. Külön kiemelendő, hogy hazai és nemzetközi filmek jeleneteiből is merítettek, de itt is találkozhatunk képzőművészeti utalásokkal, az egyik képkocka kompozíciójából például Edward Hopper Éjjeli baglyok festménye rajzolódik ki.

Susogós dzsekik „akkor” és ma

A Kék pelikán jó érzékkel tapint rá arra, hogyan lehet önazonosan és mégis ízlésesen ábrázolni egy korszakot, amely cseppet sem volt tökéletes. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg Tövisházi Ambrus a film zeneszerzője, hogy a 90-es évek egy színes mocsár volt. Talán nem mindenkinek a szépség netovábbja jut eszébe egy fagyisdobozban tárolt pörköltről, műanyag lavorban párolgó Domestosról vagy a panelrengetegek tetején napozó fiatalokról. Itt valahogy mégis működik. A jelenséget szemlélhetjük úgy, mintha a képi megjelenítés bája romantizálná a valójában fullasztó környezetet. Ez a kettősség az, ami némi öniróniával, de semmiképp se keserűséggel képes megmutatni egykori valóságunkat.

Szemléletesen árulkodik erről az a jelenet, amelyben egy autós üldözést látunk: a mainstream filmkultúrából átemelt koreográfiával repülnek az autók, valójában azonban cseppet sem bámulatosnak tűnő régi járművekről van szó. Az aláfestő drum and bass akár a Halálos iramban egyik hajszájának betétdala is lehetne, de mi valahol a 8. kerület üres utcáin követjük a rendőrséget, és mikor megtörténik a hatalmas rajtaütés, óriási lövöldözés helyett csak csótányok másznak ki a lábtörlő alól. A moziteremben ülve azt éreztem, hogy így kell magyarra lefordítani egy üldözős jelenetet!

A Kék Pelikán tömény. Egyszerre dokumentumfilm, krimi és rengeteg különféle animációt vegyítő filmélmény. De mindemellett van benne valami könnyedség is, valami, amitől picit az lehet az érzésünk, hogy mégsem annyira bonyolultak a dolgok, ha valakiknek sikerült beutazni Európát hamisított vonatjegyekkel. Még akkor is, ha akkor más világ volt. A rajzfilm egy pillanatnyi derűs kitekintés abból a világból, ahol talán túl komolyan vesszük magunkat. Ezért a könnyedségért érdemes megnézni a Kék Pelikánt, kár lenne kihagyni egy ilyen sajátos, ugyanakkor autentikus korrajzot – rajzfilmen ritkán láthatunk ilyet.