Illegális tipográfia – Sipos Tamás „Offyard” projektje
A graffiti sokak által ismertnek vélt, de kevéssé megértett fogalom. Nap mint nap látja és tapasztalja az ember a graffitizést maga körül, bizonyos megnyilvánulási formái mégis látómezőn kívül esnek, és általános negatív megítélése töretlen. Sipos Tamás Offyard diplomaprojektje egy szűkebb hazai csoportot állít fókuszába, miközben globálisan elterjedt jelenséget vizsgál.
Az Offyard egy kísérleti betűtípust és egy kiadványt takar, ami a graffiti tevékenységből és a köré kiépült szubkultúrából merít inspirációt. A falfirkák szellemisége visszaköszön mind a betűtípus karaktereiben, mind pedig a kiadvány oldalain – figyelemfelkeltő formák az olvashatóság határán. A graffitis szubkultúra felszín alatti oldaláról, új közlési lehetőségekről, szöveg és forma viszonyáról kérdeztük a tervezőt.
Mindenkinek van véleménye a graffitiről, de kevesen szánják rá magukat, hogy alaposabban is megismerjék a szubkultúrát. Te mit tudtál meg róla a kutatásod során?
Az anyaggyűjtés szempontjából a graffiti egyszerre szerencsés és szerencsétlen választás. A fotóalapú kiadványokon kívül itthon nem sok szöveges tartalom jelent meg a témában, így még mindig vannak feltáratlan oldalai. A diplomamunkámban a grafika felől próbáltam meg megragadni a témát, és a tipográfiával, tervezőgrafikával állítottam párba vagy éppen kontrasztba. Eközben megkerülhetetlennek tűnt a hazai graffitis szcéna vizsgálata; érdekes volt látni, hogy miként épülnek fel a különböző mikroközösségek, milyen tényezők alakítják őket. Szerintem a magyar társadalom is elbírna egy-két minőségibb, átfogóbb, közhelyektől mentes könyvet vagy dokumentumfilmet a témában… Ha a graffitit – vagy annak szellemiségét – át tudjuk ültetni olyan területekre is, ahol a többségi társadalom képes jobban befogadni, akkor létrejöhet egy objektívebb párbeszéd a „firkászokkal” és a falfirkákkal kapcsolatban.
Kiket próbáltál megszólaltatni?
A projektet megelőzte a Rétegződések című kiadványom, aminek a gerincét szintén graffitik, pontosabban debreceni rajzok alkották. Ebben helyet kapott két interjú a szubkultúrához köthető személyekkel. Rá kellett jönnöm, hogy ha valaki nincs tűzközelben, akkor már a kontaktszerzés is nagyon nehéz feladat, mivel egy elég zárt közösségről beszélünk.
Gondolom, van valamilyen személyes érintettséged is a témában.
Körülbelül 14 évesen kezdtem el graffiti-kezdeményeket rajzolni papírra, majd fújni ide-oda, de viszonylag hamar rájöttem, hogy a dolgok, amik a festéssel és ezzel az életformával járnak, nem tudnak hosszú távon lekötni. Nem akartam graffitisként valami híg dolgot csinálni, az egyébként is egyre jobban halványuló közösséghez pedig nem éreztem, hogy félgőzzel hozzá tudnék tenni. A fújás kikapcsolódásként megmaradt, de sokkal jobban elkezdett érdekelni a szubkultúra emberi oldala és ideológiája. Az, hogy ennek a sokak által lesajnált, meg nem tűrt „hobbinak” mekkora közösségformáló ereje, és mekkora ráhatása van számos területre, így a művészetre is. A graffiti be tud épülni a képzőművészetbe, illusztrációkba, a tervezőgrafika területén viszont még nem annyira jellemző. Arra voltam kíváncsi, hogy hogyan lehet a graffitit digitális, steril környezetbe átemelni úgy, hogy az ne csak a formai megoldásokra korlátozódjon, hanem a lehető leginkább megmaradjon az eredeti identitása, vadsága, szabad szelleme. Másképpen:
„hogyan lehet a graffitiktől hemzsegő, kaotikus utcaképek hatását visszaadni egy digitális felületen, egy könyvben, egy arculatban?”
Sok fotót láthatunk a kiadványban, ezek talált anyagok vagy saját képek?
A kiadványban szereplő képeket dokumentációs jelleggel készítettem, és egy nagyobb gyűjtemény részei, ami Debrecenben, Egerben és a két város közti vonalakon látható graffitikből áll. Debrecenben láttam először falfirkákat az utcákon, az utóbbi pár évben pedig elkezdtem saját magam számára is megörökíteni ezeket, miután egy általam kedvelt, igényes rajzokkal megfújt falat lebontottak. A kiadványban a képekből válogatva illusztrálom, hogy honnan hová jutottam a tervezési folyamat végére.
Honnan jött a projekt címe?
A graffiti esetében a „yard” szót gyakran használják a vonat-telephelyekre, vasúti depókra, ahol a vagonokat meg lehet fújni, az „off” pedig itt a kivonást jelenti. A projektben arra keresem a lehetőségeket, hogyan lehet a graffitik formavilágát, szellemiségét kiemelni az eredeti környezetükből, mintázni belőlük, és új területen felhasználni őket.
Korábban is terveztél már betűt? Milyen a kapcsolatod a tipográfiával?
A tipográfiai projektekben érzem a leginkább felszabadultnak magam. Ez egy nagyon izgalmas és változatos területe a designnak, széles a spektrum, és sok lehetőséget ad a grafikus kezébe. Mindig kedveltem a kalligráfiát is, valószínűleg régen kialakulhatott már a betűk iránti szeretetem, ami jelenleg betűtervezésbe és kísérleti tipóba koncentrálódik.
„Az Offyard is egy kísérleti dolog, nagyon szűk a lehetséges felhasználási tere, ezért sok esetben nem is betűtípusként, hanem konceptuális tipográfiai projektként hivatkozok rá.”
A jövőben viszont célom egy széles körben felhasználható betűcsalád tervezése.
Mi a véleményed a graffiti negatív megítéléséről? Hol a határ „jó” és „rossz” graffiti között? Van-e egyáltalán ilyen?
Én köztes térben mozgok a szubkultúrán belüliek és az abszolút laikusok között, így egy kicsit mindkét táborhoz tudok húzni. Szerintem nem feltétlenül szükséges, hogy elfogadottabb legyen a graffiti, mert azzal az élét vennénk el a dolognak, viszont fontos kérdés, hogy ki mit ért graffiti alatt. Az utóbbi években egyre inkább elfogadottá és kedveltté váltak a nagy, látványos, „legál-falakra” készített rajzok, de például a tagek, firkák esetében semmi változás nem mutatkozik, pedig szerves részei a graffitis kultúrának. A legális, „jó” graffitik, street artok egyre keresettebbek lesznek, ami valószínűleg sok kezdőt ebbe az irányba fog terelni. Szükség van azonban arra, hogy szélesebb rétegek számára is megmutassuk, a graffitit is sokféleképpen lehet csinálni; nem csak jó és rossz oldala van. Ahogy minden szubkultúrának, ennek a közösségnek is megvannak az íratlan szabályai – vannak bizonyos határok.
„A saját értékrendem szerint a műemlékek, vallási épületek és helyszínek, magántulajdonban lévő tárgyak – például autók – megfestése tabut képez.”
A kritikai hangvételű graffitik esetében viszont, ha nem is elfogadott, de mindenképpen elgondolkodtató, ha az előbb említett felületek valamelyikén jelenik meg egy rajz. Megítéléstől függetlenül azt gondolom, hogy a graffiti illegális része mindig utat fog találni magának. Bizonyos szinten ezt a szubkultúrát is bedarálta a nagymértékű online jelenlét, de azokon a helyeken, amik a rendszer és a társadalom fókuszából kicsit is kiesnek, újra és újra meg fog jelenni.
Mi a konklúziód? Hogyan fér meg egymás mellett a graffiti és a tipográfia?
A graffiti esetében is a betűalapú rajzok dominálnak, így eleve jó ötletnek tűnt a tipográfiával való keverés. A tagek például hasonlóságot mutatnak a kalligráfia lendületes, organikus vonalvezetésével. Sok esetben pedig már a képírás felé tendálnak a graffitik a klasszikus betűk helyett. Az olvashatósággal szemben jobban előtérbe kerül a stílus, a forma, a vonalvezetés alapján történő felismerés.
„Ahhoz hogy a graffiti betűként tudjon működni, lendületesség, szabadság, punkság kell.”
Ezért döntöttem a kísérleti tipográfia mellett. Ez egy kevésbé kötött műfaj, amiben ki lehet domborítani ezeket a tulajdonságokat. Emellett a kinetikus tipográfiában, a variable fontokban vagy a kreatív kódolásban is megvan a lehetőség, hogy a graffitit átültessük a digitális környezetbe, mivel magasfokú személyre szabhatóságot, interaktivitást biztosítanak a grafikusnak és a felhasználónak egyaránt. Ott van bennük a lehetőség, hogy mindkét fél részese lehessen a tervezésnek, ezt pedig egyfajta közösségi élményként fogom fel, ami a firkász kultúrának is az egyik alapvetése.
// /
Sipos Tamás további munkáit itt éritek el: BEHANCE | INSTAGRAM
